HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1867

Írás összesen: 48422

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Cikkek / esszé
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2011-11-30

Helene Smith

Helene Smith

Helene Smith néven ismert meg a világ egy svájci hölgyet, akinek különleges képességei ámulatba ejtették Európát, de a híre eljutott az Egyesült Államokba is. Teljesítményét sokféle módon magyarázták, és a legkülönlegesebb az, amelyet földhöz ragadt materialisták fogalmaztak meg.

Catherine-Elise Müller néven született 1861. december 9-én Martigny-ban (canton Valais). Apja magyar kereskedő volt, aki állítólag egy Simánd nevű faluból (ma Arad megye, Románia) vándorolt ki - a Simánd nevet jegyezzük meg, mert később még fontos lehet.

Labilis idegrendszerű, érzékeny, intelligens kislány volt, aki már gyermekkorában látta a szellemeket, és beszélgetett velük. Tíz éves korában egyszer éppen az iskolából ment haza, amikor megtámadta egy nagy kutya. Ekkor, emlékei szerint, megjelent a semmiből egy idegen, aki a ferences rendi szerzetesek barna csuháját viselte, elkergette a kutyát, és eltűnt, mielőtt a kislánynak alkalma lett volna megköszönni a segítséget. Nem kétséges, hogy az emléknek van valóságalapja, mint ahogyan az sem, hogy Helene igazat mondott; persze a pszichológusok szerint bárki képes arra, hogy bármit elhitessen magával. Idős emberekkel gyakran előfordul, hogy az elképzeléseiket összekeverik a valósággal. Ha igaz, Helene hiszteroid alkat volt (nem súlyos beteg, csak az igazi hisztériásokra jellemző tünetcsoporttal), akkor azt mondhatjuk, szerette, ha a figyelem középpontjába kerül, és ezt a helyzetet ki is harcolta mindenféle módon. Később még lesz alkalmunk, hogy meghallgassunk egy másik orvosi véleményt is.

Mivel a család szerény anyagi körülmények között élt, Helene kénytelen volt mielőbb pénzkereső foglalkozás után nézni. Egy genfi nagyáruházban lett eladó, ahol kiváló emlékezőtehetségével tűnt fel. Életrajzírói kivétel nélkül mind hangsúlyozzák, milyen komoly dichotómia volt az ambíciói és a monoton munka között, amelyet az áruházban nap nap után végeznie kellett; ez azonban, önmagában véve, semmire sem magyarázat. Az emberek döntő többsége monoton munkát végez, és nem is bánja, ha nem kerül folyton újabb kihívások elé.

Helene 1891-ben fedezte fel magának a spiritizmust, amiben még mindig nincs semmi rendkívüli - a spiritizmus nagyon népszerű volt a 19. század második felében, és még a 20. század elején is, igazából csak a 2. világháború viharai seperték el a nagyszínpadról. Helene egy úgynevezett "fejlesztő" körhöz csatlakozott, ahol a médiumi képességei hamar megnyilvánultak. Szellemek jelentkeztek, tanácsokat adtak a szeánszok résztvevőinek, és Théodore Flournoy, a genfi egyetem pszichológus professzora, aki öt éven át dolgozott együtt Helene-el, ezt írja: "Jártam egy szalonban, ahol egy asztalon, központi helyen, és jól láthatóan, két fénykép állt gyönyörű keretekben; az egyik Jézust ábrázolta, a másik Helene Smith kisasszonyt. Más, kevésbé idealista, gyakorlatibb célokra törekvő hívek egyetlen fontos üzleti ügyet le nem zártak, egyetlen komoly döntést nem hoztak, amíg nem konzultáltak Leopolddal (a kontroll szellemmel) Helene-n keresztül, és felsorolni is sok lenne, hogy a közölt információ hány esetben akadályozott meg súlyos pénzbeli veszteséget, vagy hányszor tartalmazott létfontosságú orvosi receptet." (Des Indes a la planete Mars, 1899. Paris) És mindezt az a Flournoy írja, aki egyáltalán nem hitt a szellemekben, és mindenféle "médiumi" teljesítmény eredetét a médium tudatában kereste.

A kontroll szellemek közül Victor Hugo vált ki, akinek kizárólagos irányítása azonban mindössze öt hónapig tartott. 1892. augusztus 26-án jelentkezett először "Leopold," aki meglehetősen agresszíven harcolt Helene kegyeiért. Helene meg volt győződve arról, hogy Leopold valóságos, bár anyagi testtel éppen nem rendelkező személy, jellemző mély hangon beszél, néha közvetlenül a fülébe, máskor több méter távolságról. Megfogja a csuklóját, írás közben vezeti a kezét, kézírása teljesen különbözik az övétől. Elaltatja anélkül, hogy neki tudomása lenne róla, ébredéskor fogalma sincs arról, mit csinált transz állapotban, mit mondott mély férfihangon, Leopold olasz akcentusával.

A különálló személyiség illúzióját az is megerősítette, hogy Leopold öntörvényű lényként viselkedett. Hol hosszas könyörgésre sem jelentkezett, hol akkor jött el, amikor a legkevésbé várták. Néha meggyőzően adta a bölcs jóbarátot, máskor buzdított, vagy szemrehányásokat tett, verseket diktált, amelyek megírására Helene éber, normál tudatban sosem lett volna képes. Helene látta is őt, mint körülbelül harmincöt éves olaszt, örökké fekete ruhában. Később elárulta, hogy az igazi neve Giuseppe Balsamo, vagyis nem más, mint Cagliostro, a 18. század híres varázsló-kalandora.

Leopold (mert kontroll szellemi minőségében így neveztette magát) kezdetben minden inkább volt, mint kedves vagy vonzó egyéniség. Jó egy évig harcolt Victor Hugoval, akivel szemben az első pillanattól fogva rendkívül ellenségesen viselkedett. Már 1892. szeptember 23-án bejelentette, hogy ő akarja irányítani a szeánszokat. Helene és a résztvevők egyaránt meg akartak szabadulni az erőszakos szellemtől, de ez nem sikerült. Akkor arra kérték, viselkedjen barátként, ne akarjon minden áron dominálni - Leopolddal azonban nem lehetett alkudozni. Flournoy írja: "Kínoz minket, megakadályozza, hogy más szellem-barátaink az asztalhoz jöjjenek. Mindenféle módon bosszant, és egyetlen kívánságunkat sem teljesíti." (1893. január 6) "Nagyon bosszús volt, egymás után kétszer is kirántotta a széket a médium alól, és elvitte a szoba túlsó végébe. Helene a padlóra esett, és alaposan megütötte a térdét." (1893. február)

Míg egy hiszteroid személyiség kéz- és lábtörést simán bevállal, csakhogy egyedül rá figyeljenek, nehéz megmagyarázni, mitől sétált el a szék a szoba túlsó végébe - a materialista tudósok konszenzusa szerint ilyen mutatványokra az emberi elme nem képes.

Mindenféle nyomozói tevékenység egyetlen izgalmas kérdéssel kezdődik: cui prodest? Kinek volt jó az, ebben az esetben, hogy a békés, mindenki által kedvelt Victor Hugo-t lecserélje az arrogáns, önző és vindiktív Leopoldra? Logikus, hogy ez senkinek nem állt az érdekében. Mégis ez történt, és Leopold átvette az irányítást; sőt, közölte, hogy ő volt a ferences szerzetes, aki annak idején elkergette a kutyát. Helene ezt sohasem hitte el neki. Aki végighallgatta a kontroll szellem és a médium, vagy némileg modernebb kifejezéssel, a topdog és az underdog vitáját, feltétlenül elhitte, hogy Leopold önálló, autonóm személyiség, akárhonnan érkezett is.

Helene specialitása nem az volt, mint általában a médiumoké, akik a gyászolókat vigasztalják, kedves halottaik üzenetével (bár ez is szerepelt a műsoron). Helene idegen bolygókon - Mars és Uránusz - járt, találkozott azok lakóival, elmondta, lerajzolta, mit látott, megtanulta a marsi és uránuszi lakosság nyelvét, az írásukkal együtt. Transz állapotban folyékonyan beszélte ezeket a nyelveket, amelyeket Flournoy szerint ő maga alkotott, hogy mennyire tudatosan vagy öntudatlanul, ezt nem lehet eldönteni. Egy idegen nyelv, a komplett szókészlet és nyelvtan megalkotása nem csekély teljesítmény, még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy a marsi műnyelv gyerekes vagy lebutított franciára hasonlított (amit az uránusziról egyáltalán nem lehet elmondani; ennek nem volt földi megfelelője).

Mit tartsunk Helene planetáris látomásairól? Annyi biztos, hogy a Marson és az Uránuszon nincs a földihez hasonló civilizáció. Nem is lehet, hiszen teljesen eltérő körülményekről van szó. Amikor életről beszélünk, általában a földi életet értjük, nem gondolunk arra, hogy az életnek más formái is lehetségesek, például anaerob szervezetek, vagy akár olyanok, amelyek számunkra nem láthatóak. Ezek közül mutatott meg valamit Leopold? Mielőtt válaszolnánk, sietek megjegyezni, hogy amit Helene lerajzolt a marsi világból, például az ottani, nyomorúságos gőzhajókra emlékeztető házakat - nos, erre csak azt mondhatjuk, ne sajnáljuk, hogy nem láttunk többet belőlük. A marsi írás betűit sem érdemes megtanulni, bár az uránuszi kétségkívül dekoratív.

Túl hosszan nem beszélhetünk a láthatatlanról, hiszen a mi csuklónkat nem fogja Leopold, de még Victor Hugo sem. Szerencsére Helene nemcsak a térben kalandozott, hanem az időben is. "Emlékezett" előző életeire - hogy ez pontosan mit jelent, és mennyiben lehetséges, annak megvitatása nem tartozik ide; fogadjuk el néhány percre, hogy lehetséges az emlékezés.

Helene egyik korábbi személyisége a szerencsétlen sorsú francia királynő, Marie Antoinette volt. Nemcsak közölte ezt az információt - végül is, bárki mondhatja magát Kleopátrának vagy Napóleonnak (bár a zárt osztályokon a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen kevés az ilyen beteg), Helene átélte a szerepét, eljátszotta a királynő életének egyes mozzanatait. Ehhez alaposan ismernie kellett az egyéniségét és a kort, amelyben élt. Megint csak nem mondhatjuk, hogy hát hiszen ez nem nagy dolog, Marie Antoinette életéről és koráról elég sok könyv született, elolvassuk ezeket, lehetőleg minél többet - egy emberi élet elég is lenne efféle tanulmányhoz, Helene azonban számos előző életére "emlékezett."

A szakirodalom különféleképpen írja le ezt a jelenséget: álszemélyiség, kettős személyiség, menekülés (fugue), Abwehrpsychose (hárító mechanizmus). A dolog lényege, hogy az érintett személy menekül a valóság, a szürke hétköznapok rutinja elől, és kitalál helyette valamilyen álomvilágot. Mindenkivel előfordult már, hogy azt gondolta, jobb lett volna a középkorban, vagy egy sokkal romantikusabb helyen élni, és ez természetes. De egyes esetekben (és hogy melyekben, ezt nem lehet előre megmondani) az álmodozás megbosszulja magát, a második (sokadik) személyiség előtérbe lép, a pszichológus vagy pszichiáter pedig hallucinációkról, mentális zavarokról, borderline személyiségről, tartós deliriumról és hasonlókról beszél.

Az alap megint csak a labilis idegrendszer - de mikor minden idegrendszer labilis valamennyire? És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Helene emlékképei között nem akkor bukkantak fel Marie Antoinette és az előző életek többi szereplői, amikor a "gazdatest" a genfi áruházban robotolt, és a lélekölő munkából kereste a kiutat. Nem, Helene ekkor már híres médium volt, spiritiszta körök kapkodtak utána, neves tudósok foglalkoztak vele boldogan, és a figyelem középpontjában lévén, nem igazán lehetett szüksége hárítási mechanizmusokra vagy menekülési útvonalra.

Az álszemélyiségek, vagy minek nevezzem, ciklusokban jelentkeztek, és most ezek közül vizsgáljunk meg egyet, mondjuk a hindu ciklust. Egészen röviden, Helene a 14. század végén egy arab sejk lánya volt, aki egy hindu herceghez ment feleségül. Annak ellenére, hogy a tizenegyedik lett az arák hosszú sorában, szenvedélyesen szerették egymást, és amikor a herceg meghalt, az arab lány önként követte őt a halálba.

Hab a tortán, hogy Helene ezt a hindu herceget felismerte Fluornoy professzorban. Diáklányokkal sokszor előfordul, hogy beleszeretnek a tanárukba, betegek az orvosukba vagy a pszichológusba, ez jól ismert jelenség, aminek nem érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani.

Míg a királynő-ciklus esetében az volt a kifogás, hogy Marie Antoinette élete nyitott könyv, a hindu ciklust azért támadták, mert nem lehetett bizonyítani - a hivatalos történetírás nem tud Szivruka Nájaka hercegről, aki 1401-ben egy Csandragiri nevű erődöt építtetett, valahol Dél-Indiában (a pontos helyszínt nem sikerült megállapítani).

Az indiai emlékképek nem bukkantak fel teljesen váratlanul. Helene több "orientális" képet látott - Kína, Teherán, egy arab lovag, egy buddhista jellegű ceremónia - azt kell gondolnunk, egy könyvtárra való szakirodalmat elolvasott, színésznőként vagy indológusként is érvényesülhetett volna, és érthetetlen, miért tartott ki a spiritizmus mellett. De Helene esetében szó sincs józan megfontolásról vagy tudatos választásról. Őszintén hitt a spiritizmusban, abban, amit a mindenkori kontroll szellem mondott neki.

1895. február 17-én jelentkezett először egy arab sejk, aki Pirus vagy Pirux néven mutatkozott be - és itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a 19. század végén még rendkívül bizonytalan volt az idegen eredetű, "egzotikus" szavak átírása. Nem volt kidolgozott, egységes rendszer, a leírás hallás után történt, és mindenki tehet egy próbát, mi sül ki abból, ha megpróbálja leírni azokat a szavakat, amelyek jelentését nem ismeri.

A sejk után elszórt emlékképek következtek: Helene magát látta hindu asszonyként, fején diadémmal, amint éppen meggyújtott egy füstölő rudacskát a barátnői társaságában. Aztán a herceget látta, akit Szivruka Nájakának nevezett: göndör, fekete hajú férfi, drágakövekkel gazdagon díszített, kék ruhában, aranyosan csillogó karddal. Az ő neve Szimandini volt ebben az inkarnációban, és a történet egyre koherensebbé vált, amint több részlet töltötte ki az emlékezés hézagait.

Helene látta magát, mint fiatal arab lányt, látta az apját, a sátrakat és a tevéket, kis majmával játszott, egy alkalommal az apja lemásoltatott vele egy arab szöveget. Tizennyolc éves volt, amikor érte jöttek, és különös hajón, fekete hinduk kíséretében, az új hazájába, Indiába vitték.

Bevallom, hogy bennem ezen az egyetlen ponton van bizonytalanság. Valahol Dél-India közepén, még csak nem is a tengerparton a 14. század végén egy hindu herceg miért érez ellenállhatatlan késztetést arra, hogy Arábiából hozasson magának egy tizenegyedik feleséget? Ha csak muszlim lányt akart, elég nagy választék volt Indiában. Helene vagy Leopold mindvégig adós maradt a magyarázattal. A dolog nem lehetetlen, csak éppen valószínűtlen. Mindegy, tegyük fel, hogy így történt, és menjünk tovább.

Helene nem sokat látott Indiából - egy kopár hegytetőt és a palotát, amelyben élt. Azt mondta, a palota kívülről nem mutatott sokat, belülről azonban annál pompásabb volt, luxus és keleti kényelem minden mennyiségben. Az országot Kanara-nak nevezi, ami akár Karnataka elrontott névalakja is lehet. A tudósok a Csandragiri erőd vagy város alapján próbálták a helyet azonosítani, de a Csandragiri (hold-hegy) gyakori név Indiában: van egy Mangalore közelében, egy másik Madrasz mellett, egy harmadik Keralában, egy negyedik Orisszában, és még egy folyó is viseli ezt a nevet. Mangalore környéke a legvalószínűbb; ez a terület a vidzsajanagari királysághoz tartozott a 14. században, és a vidzsajanagari uralkodók egy nájakát (helyi nyelvjárásban naikot) neveztek ki kormányzónak, aki felváltva élt Csandragiriben és Mangalore-ban. Maga a király a jádava nemzetségbeli II. Bukkha volt, aki Vidzsajanagarban (mai neve Hampi) rezideált.

A nájaka vagy naik nem feltétlenül herceg, de Indiában rádzsának szólítottak minden földesurat vagy tisztelt személyt. Még ma is rádzsa, sőt mahárádzsa a guruk megtisztelő neve, bár se trónjuk, se koronájuk. Szivruka Nájaka nem lehetett európai értelemben vett herceg, legföljebb kormányzó, gazdag ember, akinek a nevét nem tartotta számon a történetírás.

Még kevésé Helene történetének mellékszereplőit: egy Adel nevű szolgát, Mitidzsa majmot (akit Szimandini Arábiából hozott magával), Kanga fakírt (aki a Mars-ciklusban is szerepelt), Mougia, Miousa, Kangia, a madarakat szelídítő Kana és más szolgákat, akik csak mellékesen szerepelnek.

Marie Antoinette után Helene most Szimandini szerepében lépett fel, előadta-eljátszotta az eseményeket, miközben Leopold magyarázta, hogy éppen mi történik. Szivruka nem volt harcias uralkodó, csak egy kis keleti despota, aki a háremében érezte magát a legjobban. Szimandini (a legfiatalabb és a legszebb) volt a kedvenc felesége, aki viszontszerette, bár időnként félt is tőle. A cselekményt teljesen kitölti kettejük szerelmi kapcsolata (Flournoy nagy bosszúságára), évődéstől alkalmi búcsúzásig, és Flournoy megjegyzi: "Játéka olyan tökéletes, amire a legjobb színésznő is csak hosszas tanulmányok, vagy a Gangesz partján való, sok éves tartózkodás után lenne képes."

Nem tudom, hogy ezt mire alapozza, hiszen ő sohasem járt a Gangesz partján, de higgyük el neki, nincs sok jelentősége. Sokkal zavaróbb, amikor Buddha-szobrokról beszél - a 14. századi Indiában már nyoma sem volt a buddhizmusnak, Himácsal Pradésen kívül, de egy pszichológus professzortól nem is várható el, hogy meg tudja különböztetni egymástól Buddha és Vardhamána Mahávíra szobrait - mert később az derült ki, hogy Szivruka a dzsaina vallást követte - de erről majd később.

A szeánszok során Helene többször használt idegen szavakat, amelyeket Fleurnoy hol szanszkritnak, hol "hindunak" nevez, neki ez szemmel láthatóan mindegy. Az idegen szavakat leírták, melyiket hogy sikerült, és Flournoy több szanszkritistát kért fel, köztük Ferdinand de Saussure-t, hogy ezeket vizsgálják meg, és fordítsák le, ha lehet. A tudósok rendkívül szkeptikusnak bizonyultak, például kijelentették, hogy a Szivruka és Szimandini nevek nem felelnek meg a "hindu" nyelv szóalkotási szabályainak, és a Helene által használt idegen szavak legtöbbje nem jelent semmit. Ezzel szemben a Siva-ruka néven biztosan nem lehet fogást találni, a jelentése liberális, bőkezű Siva. (A szanszkrit s több dialektusban változik sz-re, de van olyan szanszkrit szó is, hogy sziva, aki varr, öltöget.) A Szimandini névvel kapcsolatban azt állították, Helene az otthon bizonyára többször hallott Simánd falunevet toldotta meg egy olaszosan hangzó végződéssel. Ezzel szemben, Szimandini ma is gyakori név Indiában, erről bárki meggyőződhez, ha körülnéz a Facebook-on. A szó jelentésén lehet vitatkozni. Mint a legtöbb összetett szanszkrit szót, ezt is többféleképpen lehet felbontani. Lehet például szi-mandini, aki a kedvességével kötöz meg, de a szima, manda vagy mandin szavak is ott rejtőzhetnek a névben, ilyen jelentésekkel: aki teljes egészében gyönyörködtet/felvidít, mindig lassan lépked (a lassú járást az indiai költők valamiért erotikusnak találják), a mámor határán van (a mámoros nő is erotikus látvány a szanszkrit költészetben, gondoljunk például Irávatira, Kálidásza Málavikágnimitra című színművében.

A szakirodalom Helene esetében nem szanszkrit, hanem szanszkrithoz hasonló szavakról beszél, de ne felejtsük el, hogy módosult tudatállapotban elhangzott, és vaktában leírt szavakról van szó. Akadnak mondattöredékek is, mint priva (prija) mama radiszivu - mama szadiu szivruka - apa tava va szigna damasza - szimia damasza bagda szivruka.

Helene sóhajok, könnyek között, nagyon szeretetteljesen mondta ki ezeket a szavakat, látszott, hogy sokat jelentenek neki. Flournoy természetesen megkérte Leopoldot, fordítsa le franciára. A kontroll szellem a tőle megszokott módon, az együttműködési készség minden jele nélkül, sőt haragosan reagált: Találja ki maga! Aztán megenyhült, és azt mondta, Szimandini a férjétől búcsúzik, aki egy rövidebb utazásra készül. Végül lefordította: Siess vissza, kedvesem, jó, szeretett, kiváló Szivrukám, hol találjak boldogságot nélküled?

Szanszkrit nyelvismeret nélkül lejegyzett szavakat nehéz helyreállítani. Néhány kísérlet:

adaprati - adja-prabhrti - mától kezdve
kána - kánta - szeretett, szerelmes
plia - prija - kedves
naxmi - Laksmi istennő neve
szukha - szukhá - boldogság
bagda - bhaga - élvezet, gyönyör
attamana - atman - lélek, önvaló
vajajáni - vájaszáni - madarak
atiéjá ganapatinámá -átmajá ganapati namah - szívből ajánlom hódolatomat Ganapatinak
tvandasztrum - tanduruszti - egészség (perzsa eredetű)
stb.

Mivel Helene sosem próbált meg dévanágari betűkkel írni, Flournoy arra a következtetésre jutott, hogy ennyi szanszkrit tudáshoz elég "egy gyors pillantást vetni egy szanszkrit nyelvtankönyvre." Nos, nekem van néhány szanszkrit nyelvtankönyvem, és szívesen megnézném, mire megy velük az, aki megelégszik egy gyors pillantással. Különösen ajánlom Dr. Wolfgang Morgenroth professzor könyvét (Lehrbuch des Sanskrit, Leipzig 1977), amelyet az indiai tudósok sem értenek.

Helene-nek sok ismerőse volt Genfben, szabadideje viszont kevés; elég valószínűtlen, hogy senkinek nem tűnt volna fel, ha szanszkrit órákat vesz. Az viszont biztos, hogy sokat olvasott, és intelligens nő lévén, meg is jegyezte az olvasottakat.

Itt persze fölmerül a kérdés, milyen könyvekből meríthette az ismereteit? Flournoy és nyomozói becsületére válik, hogy megtalálták a tűt a szénakazalban - az egyetlen könyvet, amelyben Helene Szivruka Nájakáról, Kanaráról és Csandragiriről olvashatott. De Marles írta, címe India általános története, régi és modern, a Kr.e. 2000. évtől napjainkig, és 1828-ban, Párizsban jelent meg. Tudományos körökben nem jegyzik a méltán elfelejtett szerzőt; alaposabb traktátumok is elavulnak csaknem száz év alatt. De Marles nem tüntette fel a forrásmunkákat (Flournoy szerint ezek között lehetett Muhammad Kászim Hindu Sah, 16. századi perzsa történész műve, Tarikh-i-Firista, amely összefoglalja Hindusztán történetét), ezért még az is lehetséges, hogy ő találta ki Szivruka Nájakát, aki 1401-ben a Dekkán közepén várat építtetett, és elnevezte Hold-hegynek. Ez azonban mellékes a mi szempontunkból. Helene de Marles könyvéből vette a neveket meg a történet egy részét, hozzácsapott egy-két romantikus jelenetet a saját fantáziájából, és a rejtély megoldódott.

Vagy nem. Flournoy ugyanis folytatta a nyomozást, és megállapította, hogy a kérdéses könyvből egész Genfben csak két példány létezik. Az egyik egy magángyűjteményben, ez szóba sem jöhet. A másik a közkönyvtárban, ahol ilyen régi, poros könyveket ritkán kölcsönöznek. Helene neve nem szerepelt az olvasójegyen. Ettől még elolvashatta ezt a könyvtári példányt, bár elég hihetetlen, hogy csak úgy, véletlenül került a kezébe.

Flournoy makacs kutató volt, és még itt sem adta fel. Szöget ütött ugyanis a fejébe, hogy Szimandini, a saját elmondása szerint, tizennyolc éves koráig Arábiában élt, arab volt az anyanyelve, de a transzok során egyszer sem kerültek felszínre arab szavak. Mi több, még az sem derült ki, hogy mi volt Szimandini eredeti neve. Lehetséges, hogy egyetlen arab nyelvkönyv sem került Helene kezébe, "véletlenül?"

Egyszer mégis leírt Helene egy arab mondatot, egészen pontosan négy szót. Ezt is balról jobbra írta, és alig nevezhető kalligráfiának. A szavak jelentése: Baráttól a kevés is sok. Flournoy itt is megtalálta a forrást. Egy E. Rapin nevű francia orvos En Kabylie címmel adta ki úti élményeit, 1887-ben. Ennek egyik elajándékozott példányába írta bele ezt a sort. Elméletileg minden lehetséges, még az is, hogy Helene látta ezt a dedikált példányt. De hogyan tudta leírni az arab betűket transz állapotban, egyszeri látás után, hibátlanul?

Király József magyar kutató "abnormis, túlérzékeny memóriáról" beszél (Mi a spiritizmus? Budapest, 1960). Flournoy ötletei között ilyenek szerepelnek: telepátiás átvisel, clairvoyance, intuíció, bajkeverő szellemek közbelépése - vagyis mintha azt mondanánk, kétszer kettő nem három, hanem öt.

Tény, hogy Helene mindvégig kitartott a maga spiritiszta meggyőződése mellett. Flournoy könyvének megjelenése neki is komoly hírnevet hozott, mégis megszakította a professzorral (aki csak 1920-ban halt meg), mert nem értett egyet a nézeteivel. A Helene-el kapcsolatos jelenségeket egy ideig Waldemar Deonna professzor vizsgálta. Neki a görög régészet és művészet volt a szakterülete, de érdekelte a médiumok világa, írt is egy könyvet: Az asztal hiedelmeiről és babonáiról az ókori Rómában. Ebben az időszakban lett Helene a szürrealista mozgalom múzsája - bár ezek a művészek csupán az automatikus írás/rajzolás lehetőségei iránt érdeklődtek.

Deonna professzor állítólag azzal fenyegetőzött, hogy elmegyógyintézetbe záratja Helene-t. Ezen a ponton jelent meg a színen egy gazdag amerikai hölgy, Mrs. Jackson, maga is spiritiszta. Rendszeres fizetést vagy évjáradékot biztosított neki, amit Helene további ciklusokkal hálált meg - élete utolsó éveiben a Bibliához fordult, azonosult Mária és Márta személyiségeivel.

Az utolsó rejtély Helene halálának éve. 1926-tól 1930-ig különféle dátumokkal találkozunk. De a legvalószínűbb, hogy 1928. június 10-én csatlakozott a számára olyan kedves szellemekhez.

Megosztó személyiség volt, semmiképpen sem hétköznapi.

*****************************************************************

Megjegyzés: Az emberiséget mindig izgatta, milyen lehet az élet más bolygókon. Camille Flammarion francia csillagász a szépirodalom területén is tett kirándulásokat, nem egy novellában foglalkozik a marslakókkal, és nagyon jellemző, hogy akkoriban mi mindent találtunk hihetőnek: "... számos különböző árnyalatú, a levegőben lebegő lényt vettem észre. Ezek a lakosok voltak, akik éjnek idején, ha nekik úgy tetszik, fénylőkké képesek válni. Légi kocsik, amelyek foszforeszkáló virágokból készülteknek látszanak, zene- és énekkarokat szállítottak. Egy ilyen kocsi mellettünk haladt el, és mi, egy illatfelhő közepette, helyet foglaltunk benne... A narancsszínű növényzettel megáldott szigeten tündéri virágok, gyümölcsök, illatok és paloták emelkedtek; a vizek sima tükrökként terültek szét, és örvendő légi párok szálltak le keringve az elragadó partokra. Itt minden anyagi munkát gépek végeznek el némely tökéletesbült állatfaj vezetése alatt, melyeknek értelmisége körülbelül a földi emberekének felel meg."
(Uránia, Budapest 1890, a kitűnő fordító nevének közlése nélkül.)

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8395
Időpont: 2011-12-07 08:03:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Hát igen, a kísértethistóriák és a földön kívüli élet titkai mindig vonzó témák voltak. Ma sincs másként, bár, ahogy írod, az érdeklődés a két világháború között volt a legnagyobb. Hogy aztán vannak-e kísértetek, és létezik-e élet földünkön kívül, -ezt ma sem tudja biztosan senki. A történet, amit írtál, most is nagyon érdekes volt, örülök, hogy elolvashattam! -üdv: én

Legutóbb történt

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Egy villanás címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Sárga vers című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel Muffin címmel

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 14. című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A hívás című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Ti régi lombok! címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Harmonika címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Három lány 14. című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 14. címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 11. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 10. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)