Árnyéka lebben a lebegő égnek,
Égnek a decemberi, karácsonyi fények,
És hány és hány miféle temérdek szó, benyomás,
Mi itt, s alant szálldogál,
S a kutyák, az ugató vad, farkaskutyák,
Ki megugatják a biciklin érkező postást,
Ők sem hallgatnak.

Hogy is volt... gyermekkoromban,
Ha valamit nagyon akartam?
S most hogy van?
Milyen furcsa az a felnőtt,
Ki egykor gyerek volt,
Aki nevetett, sírt, bánatost volt,
De aki kíváncsi is volt egyben,
Aki a világot néhány másodpercben
S mind-mind erőssebben
Szerette volna felkutatni, tárni,
És benne valamit véglegesen megtalálni...

Végül én mit találtam, mire felnőtt lettem?
- s most nagyot nyeltem -
Talán ugyanazt, mint az én szüleim...
S ím, erre elmúlnak nyűgeim, s eszmélek.
Mert az a gyerek ki egykor voltam,
Most itt áll az én fiamban,
S én magamat látom benne,
Így lettünk mi egyben, ketten,
E nyirkos, fázós Budapesten.

A kirakatok játékkal, a szívek vágyakkal,
S némi áhítattal vannak teli.
Minden rendben van,
Karácsony van.
Vagy legalábbis így látszik,
De félek, hogy a szívekből, valami mégiscsak hiányzik.
Valami egyszerű, valami gyerekes,
Valami, ami a tökéletesség felé vihet.

Valaki a fejemben bogarászik...
S nem tudom, most decemberben,
Nekem mi hiányzik...
De mindaz mit én kaptam,
A fiamnak imában, mozdulatban, szóban.
Visszaadom, ha tudom, szótlan.