Az ember azt képzeli, hogy írni könnyű. Hallasz, vagy kitalálsz egy történetet, és elhatározod, hogy megírod. Tanultad az iskolában, milyennek kell lennie egy írásműnek: kell egy bevezetés, kell egy tárgyalás (fő-rész) s végül kell egy befejező rész. Na ennél mi sem egyszerűbb. Itt van például egy jó kis eset, Éva, Tamás és Irén esete. Éva összeismerkedett Tamással és halálosan beleszeretett. Elkezdtek egymással járni. Éva nem tudta, hogy Tamásnak a szíve össze van törve. Tamás Irént szerette titokban, de Irén nem szerette viszont Tamást, Irén más fiút szeretett. Tamás rettenetesen oda volt, bánatában öngyilkosságot követett el, beszedett egy doboz méreg-erős altatót és leugrott a harmadik emeletről. Nem halt meg, vas szervezete van, de Éva, értesülvén a történtekről azt hitte, hogy meghalt. Ki hitt volna mást az ő helyében? Erre beleült a kádba és felvágta az ereit.

Kezdd az elején, írd le az első mondatot. Szóljon például arról az első mondat, hogy Éva összeismerkedik Tamással. Kétféle megoldást választhatsz. Egyszerű tőmondattal indítasz, vagy bonyolult összetett mondattal. Válassz például egy egyszerű tőmondatot:

"Éva május ötödikén látta meg Tamást."

Elolvasod ötvenszer, nem tetszik, semmitmondó. Nosza, bővítsd hát kicsit.

"Éva május ötödikén a Városligetben látta meg először Tamást"

OK. Haladj tovább, hülyegyerek. (Magamat szólongatom)

"Éva május ötödikén, ezen a verőfényes, szép tavaszi napon a Városligetben látta meg először Tamást."

Nem, ez nem elég így. Száraz kóró. Virgács.

"Éva május ötödikén, ezen a szép, napsütötte, ragyogó tavaszi napon a Városliget árnyas fái alatt látta meg először a jóképű, sudártermetű Tamást."

Jobb. Majdnem jó, csak így tovább.

"Éva, a Szabó Márta gimnázium színjelesre álló, több tanulmányi versenyen is győztes, bájos pofikájú, szemüveget viselő, másodikos tanulója május ötödikén, ezen a szép, napsütötte, ragyogó tavaszi napon a Városliget összefüggő sátrat alkotó, madárdaltól hangos, árnyas, zöld fái alatt látta meg először a jóképű, sudártermetű, de szomorú tekintetű Tamást, aki egy alacsony, zöldre-pingált, repedezett támlájú padon keresztbetett lábakkal üldögélt."

Szent Kakukkfű! Mi ez?!

Na jó, vegyük akkor most a másik verziót, kezdjünk most összetett mondattal. Szóljon ez a mondat Irénről. Nem baj, ha bonyolult, legfeljebb ahol szükségesnek látszik, ott majd egyszerűsítünk.

"Irén szép lány volt, abból a fajtából való, akinek huncut tekintetében nem csak színes egyéniségének tündér bája, ledér kelleme és szelleme van jelen, de mindaz az ártatlannak tetsző, ámde korántsem veszélytelen bűbáj is, ami megmutatkozik egy igazi, vérbeli seprűnyélre termett kis boszorka szemében, hívogató kacsintásában, mint egyfajta hideglelés, amitől a férfinak haja szála egyenként égnek áll a gyönyörűségtől, a meghatott érzelmek ön-érzékelésének és értékelésének végtelen, kusza, égberagadó, elhihető és el nem hihető attidűdjeitől, akarva akaratlan kifejeződést nyer bandzsi szemének viszont-pillantásában, szájának lefelé, vagy felfelé tartó görbületében, testtartása délcegségében, vagy tán csüggetegre váltó, az egész világ fájdalmát, bánatát felmutató habitusában, tekintet nélkül arra, hogy ennek az előbb említett világnak a valaha élt legnagyobb matematikusa és fizikusa: Albert Einstein általános-, és speciális relativitásra vonatkozó számításaiban szerepel-e az összefüggés a boszorkánylányok és a sültbolond férfiak egymást mustrálgató nézései, és az ezt kísérő jelenségek között, vagy sem."

Túl bonyolult. Egyszerűsítsd. Hagyd ki belőle a férfire vonatkozó dolgokat, meg az Einsteint, jó? Jó!

"Irén szép lány volt, abból a fajtából való, akinek huncut tekintetében színes egyéniségének minden tündér bája, ledér kelleme és szelleme megmutatkozott."

Sok, még mindig sok. Minek ide ennyi jelző?

"Irén szép lány volt, és színes egyéniség."

Szép? Színes? Kellenek ezek? Egy fenét! Pusztuljanak, mint a többi. Lássuk, mi marad ezek után. Ami marad, az lesz a megfelelő verzió, az lesz novellám kezdő mondata!

"Irén lány volt."

....azt hiszem, mégsem fogom megírni ezt a történetet!