Egyetlenegy kérdés kínoz,
kételkedő érzemény.
"Szeret e még a kedvesem?"
Halk szellőtől kérdem én.

Megmondhatná a nagy folyó,
enyém e még az a lány?
Akinek száz virág nyílik
áldott léptei nyomán.

Kérdjem én a hajnal ajkát,
súgja meg e titkot még,
De ha mégis néma marad,
ki mondja meg, tán az ég?

A mennydörgés, felhők ormán
lehet nemet mond nekem.
Villámokkal sújt le engem
egy elmúló szerelem.

Vagy talán az éjszakába
kiáltja egy csúf madár.
Elmúlt már az ő szerelme,
abban bízni... jaj de kár!

Ám meglehet a fényes nap
majd világgá kürtöli.
Én vagyok a boldogsága,
soha nem kell más neki!

Mégis az lenne a legjobb,
Hogyha tőle hallanám.
Gyönyörűszép kedvesemnek,
tisztán csengő, halk szaván...

"Örökké szeretlek téged,
ne bántson e gondolat.
Amely kételyt ébreszt benned,
én vigyázom sorsodat!"

Ugye így lesz! Ugye szeretsz?
Láthatod csillog szemem.
Már tudom mily édes érzés
a könnybe lábadt szerelem.