Még ma is emlékszem erre az esetre, mely a fák lombján túl, az apró teremtmények apró sejtjein, a dombok árnyékán, völgyek ködén túl történt. Egy apró teremtmény, melyet -bevallom- magam sem tudok hova sorolni, éppen egy fa alatt gyűjtögette a még megmaradt magokat, talán az utolsókat, amik még megmaradtak a lombok közül kihullottakból. Fénylő, borzas szőrén egy hópihe jelent meg, majd mégegy, s újabb, újabb. A kis állat, kezében a magokkal gyorsan eliszkolt. Nem, nem félt ő a hidegtől, a téltől, sem a nagyobb ragadozóktól, ilyen időben ők nem jöttek elő. Csupán kicsinyeihez rohant, kik már nagyon várhatták az anyjuk által összegyűjtött élelmet. Az erdő szélén elterülő tisztás most kies volt, nemhogy állat, de még ember sem merészkedett erre, csak a köd telepedett a fák alá, cserjék közé. Lement a Nap, előjött az éj, a csendes, sötét, halott éjszaka. Az éj csendjét hirtelen léptek zaja törte meg, és a sötétből egy alaktalan, nagyobb árny körvonalai bontakoztak ki. Lassan lépkedett. Ahogy közelebb ért, látni lehetett, arcából nyál csorog a fagyott földre, szemei vérben forognak. Egy pillanatra megállt az erdő szélén, körültekintett, majd belépett a fák árnyékába, ahol már teljes volt a sötétség. Az erdő most üres volt, amennyire ez lehetséges, legalábbis, aki még itt volt, most aludt mélyen. Kivéve egyvalakit. A kis rágcsálót, ki azóta már hazavitte gyerekeinek a mogyorókat, makkokat és az összeszáradt bogyókat. Nem tudni, miért, de most kinn volt az erdőben, körbe-körbe szaglászott, talán tudta, most nem kell félnie semmitől, ami egyébként veszélyes lett volna rá. Mikor az egyik bokor előtt megállt vette észre a két vörösen izzó szemet, melyekhez hatalmas fenevad körvonalai párosultak, de közeledtét nem jelezte hang, ami különös, tekintve, hogy a fák alá érve a lehullatott lomb is megszaporodott. Pár, óráknak tűnő pillanatig csak nézték egymást mozdulatlanul, majd hirtelen elugrott a kis lény, mire a pokolfajzat odakapott, ahol előbb az állt. Pont ekkor léptem ki a fák közül az úton, oldalamon kard, szívemben nyugalom, nem is számítottam arra, amit megláttam. Nem kaptam én sem kardomhoz, jobbnak láttam hagyni maguktól zajlani az eseményeket, ám, mikor eszembe ötlött, mi lenne, ha a kisebb helyében lennék, a szánalom felváltotta eddigi érdektelenségemet, s kardomhoz kaptam. Kirántva azt a hüvelyéből a fenevad felé csaptam, megsebesítve annak hátsó lábát. Az vonítva iszkolt el, ugrott be a fák közé. Mikor körülnéztem, már csak én voltam a sötétben. Kicsit féltem, hátha visszajön az állat, s a fák közül a torkomnak ugrik, de nem foglalkoztatott ez sem sokáig. Sétáltam tovább az úton hazafelé, mintha mi sem történt volna. Egyszer azonban két morgást és vonyítást hallok az erdő mélyéről. Egyet, mely a nagy állathoz tartozott, egyet, mely a kicsihez. Ijedten kaptam arra fejem. Már nem fordultam vissza megnézni, mi történt, de még sokáig foglalkoztatott, azon az éjen pedig nem is tudtam álomra hajtani fejem.
Pár nap elteltével úgy határoztam, felkeresem ismét az erdő eme két lakóját. Mentem hát az úton az erdő felé, még tovább is, be az erdőbe. Egyszer aztán elém jön a kisállat. Mosolyogva nézem, ahogy ugrál össze-vissza, még örültem is neki, hogy nem esett baja. Hirtelen aztán eltűnt az egyik fa mögött, gondoltam, nincs jobb dolgom, hát követem. Egy ágat félrehajtva érzem, majd hasra esek valamiben .Lenéztem a földre, a szívem is majd kiugrott ijedtemben. Ott feküdt véresen, félig megfagyva, lógó belekkel a fenevad teteme, pár lépésre tőle pedig az aranyos mókus kinézetű lény állt. Valószínűleg jöttömre ugrott félre, el ne tapossam, foga még most is vöröslött a vértől. Vissza fordultam hát, iszkoltam hazafelé, azóta nem is járok abba az erdőbe.
A minap végül úgy döntöttem -pár évvel az eset után-, mégis meglátogatom az erdőt. Alig teszem be a lábam, az egyik bokorból fekete szörnyeteg bújik elő, mint azon az estén, csak talán valamivel kisebb. Egy mókusféle is azon nyomban megjelent, de csak ekkor lepődtem meg igazán. A mókus elsétált a fenevad mellett, nézték egymást, de nem történt semmi. A rágcsáló nyugodtan sétált el a farkasszerű mellett. Boldogan mentem hát haza.
Az erdő csendjét velőtrázó gurgulázás törte meg hirtelen, és a fák közül a fekete kutya lépett elő, szájában a rágcsálóval.