Reménytelen szerelem ébredt fel szívemben,
Lassan megöl tudom, érzem, hisz' nem feledem.
Gyötör a szenvedély, s nem fogom fel ésszel,
Lelkem esztelen vágyódás szaggatja széjjel.

Mi az, kérdezem mi miatt eszemet vesztve,
Hozzá kuncsorgok reményt, szerelmet keresve?
Izzó vágyakkal álmodom majd minden éjjel,
Közbe az idő gyorsan halad, nagyot lépdel.

Szívem, lelkem reszket, sorsomat kárhozom,
Becéző szókat hallok, ébren is álmodom:
Kezed érintését érzem, lágyan simogat,
Ülünk a folyóparton a hűs lombok alatt,

Szomorúfűz ága hajlik fejünk fölé,
Sok fájdalom, kínzó kétség válik köddé.
A folyó halkan csendesen csobogva,
Egy késői boldogság hírét viszi tova.

Ó ha tudnád, milyen e szenvedély, amit érzek,
Hinnéd végre, mit mondanak az álomképek.
Kérő, esdeklő kiáltásom meghallanád,
Hozzám sietnél, kezed és ajkad nyújtanád!

Karom akkor újra meg újra átölelne,
Szíved ismét őszinte szerelemre lelne.
Ha hozzám simulnál, és némán átölelnél,
Lelkünk párjára találva, több volna egynél.

Kérlek, adj esélyt e késői szerelemnek!
Megláthatnád, mit érhet ez, s én mit érzek.
Szívem még türelmes, még választ vár epedve,
Az élet rövid tudd hát: Ölelni jó lenne!

Rád várok, kínban némán epedve,
A boldogság pillangóját egyre csak keresve.
Sötét fekete fájdalom dúl szívemben,
Ilyen lenne hát, egy végtelen szerelem?

Rád várok, bár lehet mindez csalfa álom,
A boldogságot, azt Tőled hiába is várom.
Tán hazudtál szemeddel, jéghideg szíveddel!?
Mi volt hát, mi bennem e szerelmes érzést ébresztette fel.

Miért reméltem - nem tudom - még így késő életemben?
Mit vártam? Tán azt, hogy viszonzást találok szívedben.
Hogyan is remélhettem azt ó, én balga,
Hogy szívedben számomra kicsiny hely is volna.

Miért is hihettem, hogy szívedben viszontszerelem ébred,
S hogy boldogsággal telik meg a reménytelen élet.
Most már tudom, nem csak érzem, ajkad miért szótlan,
Hogy hiába a vers a dal mit neked, hozzád írtam!

Tudom már! Igen! Szíved, lelked örök titok marad.
Az élet tőlem mindent, szerelmet, becéző ajkat megtagad.
Hideg vagy, rideg, közömbös, önző, kegyetlen és álnok,
Most már belátom, Nálad boldogságot azt aztán nem találok!