Alkonyvilág az, amiben kóboroltam,
Ó mily elhagyott magányos voltam.
Sötét árnyékok közt szívemben,
Hamutól fuldokló parázst leltem.
Az izzó zsarátnok a hamu alatt
Szunnyadott, s a világtól rejtve maradt.

Alkonyt áttörő fény lehettél volna,
Betérve pihentél volna lakomba.
Lehettél volna maga a mindenség.
Alkonyba fényt hozó csendes békesség.
Sorsodat azt balgán észre sem vetted,
Boldogságomat is semmivé tetted.

Te Mindent, szépet, s jót, is megkaphattál,
S te mégis mindezért, semmit sem adtál.
Sorsodon változtathattál volna még,
De úgy hagytad, hogy mégis semmivé légy.
Alkonyűző tűz - fény, lehettél volna,
Cseppnyi boldog melegség otthonomba.

Lám nem rezdült még meg tévelygő lelked!
Mint nem ébredt fel szeretet sem benned!
Hogy miért nem látod meg mindazt, mit kell,
Ha sorsáért az ember maga felel?
Megannyi sok választalan kérdés,
Csak jönne már bánatűző feledés.