Mást nem teszek.
Mint magamhoz képest,
Eleget.

Vagy mégsem eleget?
E fojtogató elegyet, akár a legyet,
Magamtól elhessegetem,
Illatos, bíborpiros, estékre emlékezem.

Nehézkes könnyűséget érzékelek,
Lelkem szűköl, s néha, mint gőz sistereg,
S ha akármit nem is képzelhetek,
Magamban most már eljegyeztelek.

A világ elég nagy,
Vagy én vagyok apró?
Fejemben lüktet sok
Zsibongó, hangyás tolongás,
E versbe is a vonzást,
És a taszítást rakom,
S mint rakott kelt az anyám,
Akképpen tálalom.

Talpas poharamban borom,
Előttem fénylik az asztalon.
Véremmé válik, mint az élet,
Izzik, izzik, majd eléget.

Úr vagyok, ha tehetem,
Ha hallom lelkiismeretem,
S vagyok az ördög cselédje,
Ha nekiadom a lelkem,
Kényelmemért cserébe.

Könnyem, hogyha hullva hull,
Ha szemeimből a fény kihunyt,
Talán megérthetsz engem.
Oldozz fel! Kedvesem...