Ment a leány az éjszakában,
kabátja a földet seperte,
holdfény csillant holló hajában,
sötét felhő úszott felette.

Áthaladva a kis sírkerten,
nyikorogva nyíló vaskapun,
meg nem állva egy sír mellett sem,
gondozatlan tisztásra jut.

Mind, ki itt fekszik,
sok kínnak volt elszenvedője.
Halkan sír, úgy szólít
az öngyilkosok temetője.

Omladozó sírkövek között
a folyondár szövevényében,
egy göcsörtös, korhadt fa mögött
zöld hant áll az éj sötétjében.

Férfi név van a kőbe írva,
fiatal volt, mutatja a szám.
A lány a nevet suttogja sírva
s megszűnnek susogni a fák.

Mind, ki itt fekszik,
sok kínnak volt elszenvedője.
Halkan sír, úgy szólít
az öngyilkosok temetője.

"Miért nem engedték a papok,
hogy mint igaz hitű keresztényt,
ki az úrtól kegyelmet kapott,
a vaskapun belül temessék?

De nem. Mondják, ő nem kaphat
Istenüktől bűnbocsánatot.
A lány bűnhődjön! Hisz miatta,
hogy bátyám így elkárhoztatott."

Mind, ki itt fekszik,
sok kínnak volt elszenvedője.
Halkan sír, úgy szólít
az öngyilkosok temetője.

"És én talán ezt érdemlem?" szól
egy hirtelen felbukkant szellem.
"Azért csak, mert nem viseltem jól
hogy mind meghalt, akit szerettem?"

"Engem pedig", mondja egy másik,
"a férjem vert, mint egy rossz lovat.
Nem bírtam a kínokat állni.
Már csak egy kép őrzi arcomat."

Mind, ki itt fekszik,
sok kínnak volt elszenvedője.
Halkan sír, úgy szólít
az öngyilkosok temetője.

És jönnek mind a kísértetek,
mindegyik ezernyi panasszal,
akik fölött az ítéletet
papok mondták hűvös szavakkal.

Mindegyiknek nagy fájdalma volt,
s üdvük a haláltól remélték.
Most kitaszított mind, kárhozott.
A síron túl sem leltek békét.

Mind, ki itt fekszik,
sok kínnak volt elszenvedője.
Halkan sír, úgy szólít
az öngyilkosok temetője.