Vannak szavak, amikhez ragaszkodom. Például a vattacukor. Már annyira szörnyű, hogy teljesen hozzám ragadt. Le sem tudom vakarni. Mindig a szédülésbe forgó vásárok jutnak róla eszembe, az émelyítő illat, mely beszivárgott csöpp gyermek lelkemben, megnyugtatás gyanánt: minden rendben. De én tudtam, hogy semmi nincs rendben. Elvesztem, és ezen a vigyorgó bohócok sem tudtak segíteni. Mindig is féltem a bohócoktól. Átláttam rajtuk, ennyi az egész. Tudtam, hogy hétköznapi emberek ők is, akik a mosolyt a létező összes rikító színnel kombinálták. Ezeket ideje korán taszítónak találtam. A lágy színeket kedveltem, nem azokat, melyek ordították: élénk vagyok, boldog és vidám. Nekem nem kellett ezt a képembe nyomni, mindenesetre közel sem ilyen erőszakosan. Ha pedig nem tetszett, persze én voltam a kis mákvirág, akinek folyton csak baja van a világgal. Pedig nem erről volt szó. Egyszerűen utáltam a hangos szót, a durva színeket, ormótlan játékokat. Szinte parancsolták, hogy ha rájuk nézek, húzódjon mosolyba a szám. Arra várhattak! Felfordult a gyomrom az ilyen "előírt", berögözött dolgoktól.
Igen, a bohócok szörnyen erőszakosak. Azt hiszik, sugárzik róluk minden, amit egy gyerek imád, és ahol ők megjelennek eluralkodik a felhőtlen jókedv. És ha ellenállsz, jaj, neked, fel akarnak vidítani, rád erőltetni a boldogságot. Hurrá! Öregem, az első perctől kezdve ki nem állhatlak, fogd már fel: sem veled, sem rajtad nem akarok nevetni. És ezt az egész szituációt szörnyen szomorúnak találom.
Szóval a bohócok. A felnőttek - gondoltam -, biztos marha jópofának tartják a mázolt jókedvet, de minek nézik a gyerekeket? Idiótának? Én nem a bohócot láttam magam előtt, hanem az embert, aki munka után bemegy a mosdóba, lemossa magáról a sminket, lehámozza testéről selyemruháját - azt a rémes tapintású síkos anyagot-, belegyömöszöli összes bohóc cuccát egy szatyorba, a szatyrot egy táskába, hogy senki ne sejtse meg a dolgot, majd kilép az utcára, és ugyanolyan, mint a kintiek: valóságos.