Álom

Ó, drága volt-életem, Te gondtalan és hetyke,
mely egésznap a jókedvet kereste,
messze tűnsz, mint a forró nyári zápor,
mert életem megkeseríti egy gyönyörű álom.

Álmot láttam, s mióta eltűnt
nem töltheti be semmi a mélységes űrt,
álmomban angyalok dalolták a csodás éneket
és édes harmónia font körbe Téged s Engemet.

Álmomat, mint hullámot a szikla,
millió, apró cseppre szétszakítja,
a mocskos és üres valóság,
vagy ha álmomban élek, nem más csak gyarlóság?

Életnek hívva magát átfon száz bilincsem,
nem maradt más csak halvány álom-emlékem,
és az óra hosszú másodpercek
mikor pillantásaid szívemben reményként hevernek.

A remény mely megöl s éltet,
és szívem hiába dobban és lüktet érted,
mert van már kar, mely ölel téged,
de élet-álmom mégsem ér véget.

Minden lányban téged látlak,
minden félig takart arc mögött téged várlak,
tudom az a nap soha nem kel fel,
az irigy Hold üzeni: felejtsd el!

Csillogva rémlik emléked képe
s mikor figyelnem kéne,
csak álmodozva nézek
s fejemben peregnek csalfa álomképek.

Ha rám téved gesztenye-szín szemed fénye
úgy érzem kezem emelni kéne,
de tétován húzom vissza karomat
és a félelelem sötét árnyként takarja el arcomat.

Lelkemben égnek rőzse dalok, de az érzés, mint a tőzeg,
szívem mélyén egyre, csak egyre éget;
a haldokló őszi napsugár után járva,
bennem új tavasz gyúl mosolygó arcod látva.

És még ha a fáradt Nap néha lomhán vissza köszön,
melegét és halk szavát Veled én egy rímbe költöm,
de nincs, nem lehet olyan szó,
mellyel szépséged egy dalba foglalható.


Mint őszi szél a sárguló levéllel,
szívem Tele úgy számol le minden reménnyel,
és a sötét, hideg őszi alkony megfojtja vágyam,
marad rideg magányom egyetlen és örök társam.