Megvan az a rossz szokásom, hogy időnként előre szaladok az időben és megnézem, mi lesz például ötezer év múlva. Hogyan tudom ezt megtenni? Meg tudom tenni, de nem magyarázom el a mikéntjét, a 21. század elején úgyse értené senki. Az időutazás későbbi felfedezése az emberiségnek. De sok érdekesség adódik ilyen alkalmakkor, néha magam is elcsodálkozom, mi mindenre derül fény.

Meséljek legutóbbi utazásomról? Igen? Na jó, nem bánom, de akkor üljetek ide körém, és füleljetek!

Az ötlet apropóját az adta, hogy kezembe került minap Madách: Ember Tragédiájának egy bőrkötésű példánya, melybe hirtelen ötlettől vezérelve belelapoztam, s éppen arra a színre leltem rá, amelyben az író a Falansztert mutatja be, mint az emberiség létének utolsó előtti stációját. Végigolvastam, s elámultam a dermesztő képeken. Michelangelo asztalos, és széklábakat farag, Luther kazán-fűtő, Cassiust megbüntetik verekedésért egy elfuserált lombik világban.
Hirtelen kíváncsi lettem, vajon igaz lesz-e a költői látomás, úgy történik-e majd minden történelmünk késő éjszakáján, ahogy Madách Imre megálmodta?

Vonattal mentem, szeretek vonatozni, gyermekkori élmények idéződnek fel. Előre fele száguldván az időben, elfutó tájként maradtak mögöttem az ezredévek. Aztán valahol nagyon messze elől megállt az idővonat és én kiszálltam. Az állomásépület vöröstéglás homlokzatán a következő helységnév-tábla hivalkodott nagy, fekete betűkkel: "187. Század. Végállomás". Sípolt a kalauz, a szerelvény meglódult, előbb lassú ütemben, majd egyre szaporábban kattogtak mellettem a kerekek. Elfutott a vonat, beleveszett a messzeségbe, csak a felkevert por maradt a sínek között, és az állomásépület előtti térségen.
Elindultam a pusztán, mert, hogy puszta volt ott körbe-körbe mindenütt az állomást és a síneket leszámítva, ám lassan ezek is eliminálódtak, ahogy mentem a kitikkadt mezőn. Lovasok bukkantak fel jobbról, mintha valami régi, kosztümös film figurái lennének, kezükben íj, vállukon tegez, combjukat széles, görbe szablya verte. Elvágtattak, ügyet sem vetettek rám, és a vonat állomásra, amelyet már én is csak nagyon haloványan láttam, úgy oszladozott el a légben a szemem előtt, mintha maga is porból, vagy ködből épült volna, vagy mintha délibáb látomás lenne. Fárasztó gyaloglás után koraeste kiterjedt sátortábor tűnt fel a horizonton. Megszaporodott a forgalom is, az úton szemből szekerek jöttek felém, a szekereken asszonyok és gyerekek, aztán lovas-csapat ért utol, úgy siettek, majd fellöktek. Jó órába is beletelt, mire a sátorváros közelébe értem. A magaslatról, amelynek tetején megálltam pihenni, láttam, óriási nagy-város fekszik lenn a lapályon, a sátrak szabályos, mértani elrendezés szerint kialakított utakat, utcákat, tereket alkottak, a terek közepén, magas oszlopokon színes, Turul-madaras selyemzászlókat lobogtatott a szél.
Széles folyó partján állt a fejedelmi sátor, királyok díszes sátrai vették körül. A folyó túlsó partján sziklás, cukorsüveg alakú hegy állt őrt. A fejedelmi sátor, egyszerű, fehér sátor volt, de hatalmas méretei lenyűgöztek, nagyobb volt, mint a körülötte álló, összes többi, felcicomázott, aranyszálból, ezüst paszományból szőtt sátorpalota. Az ajtószárnyak tárva-nyitva voltak, az alabárdos testőr átnézett rajtam, így hát óvatosan beléptem. A terem túlsó végében emelvényen egyszerű karszékében ült a fejedelem, a magyarok fejedelme Taksony! Honnét tudtam, hogy a sátorváros a magyarok sátorvárosa, s a karszékben ülő harcias alak a magyarok fejedelme? Jó, kérdés, magam sem tudom, honnan tudtam, de tudtam. Talán a gyermekkoromban látott képes-történelemkönyv képei, rajzai vezettek rá, ahogy lelki szemeim előtt felrémlettek, vagy talán valami ösztönönös megérzés volt. A fejedelem elbocsátotta a trónja előtt hajlongó királyokat és intett nekem, lépjek közelebb. Odamentem a trónszék elé, és, ahogy a királyoktól láttam letérdeltem. Taksony felállt, lelépdelt hozzám, felemelt, átölelt.
-Ne térdelj előttem, -mondta, régies szavakkal, -mint ahogy az idegen királyok szoktak. -Légy üdvözölve. Ülj ide a lépcsőre, ülj, le mellém, én is ideülök, s mondd el, honnan jöttél, mire vagy kíváncsi!
Hangja baritonja kellemes volt a fülnek, szívélyes gesztusa, amellyel helyet mutatott a lépcső legalsó fokán maga mellett, baráti érzelmekkel töltötte el szívemet. Taksony magas, izmos, napbarnított ember volt, negyven év körülinek néztem. Nevetett, vállamra ütött.
-Na, csak bátran!
Óvatosságom páncélján megoldva a szíjakat belevágtam, s szép sorjában mindent elmondtam ától-cettig, melyik századból jövök, mi adta az ötletet az utazáshoz, s mit szeretnék megtudni? Egy dologban tévedtem csak. Azt mondtam ugyanis neki:
-Figyelj Fejedelem! Amit tudni szeretnék az, az, hogyan szülhetett a dicső múlt olyan silány jelent nekünk magyaroknak, mint amelyben például én élek jelenleg a 21. század elején?
Azt hittem ugyanis, hogy az időgépem elromlott, s a vonat a jövő helyett véletlenül a múltba röpített vissza.
Taksony abban a minutumban átlátta tévedésemet, mert így válaszolt.
-Te azt gondolod Utazó, visszatértél a múltba, pedig hát, tudd meg, a gép, amellyel jöttél, igenis jól működött, vagyis a jövőbe jutottál, úgy, ahogy eltervezted, mégpedig a 187. századba! De az igaz, hogy a sátorváros, a királyok küldöttsége, az utcákon nyüzsgő nép, a hódító lovasok a te századodhoz képest, sok-sok ezredévvel később, vagyis most, ebben a pillanatban is itt vannak ezen a helyen, a nagy Danubius partjánál!
-A múlt lenne hát a jövő? -kérdeztem teljesen elhűlve, illetve inkább megvilágosodva.
-Így van, -mondta igen határozottan. -A nép, amelyet látsz künn az utcákon, tereken nyüzsögni, a magyarok népe, s ennek a népnek ma ugyanúgy adófizetői a bizánciak, az alemánok, a frankok, a vizigótok, a longobárdok, a szász, szláv, talián és bulgár uralkodók, mint voltak a dicső elődöknek. Hogy egész pontosan fogalmazzak, én, Taksony, és a népem, ősök is és utódok is vagyunk egyben!
Nagyot nevetett, csak úgy rengett széles válla.
-Európában ma pontosan úgy imádkoznak a gyerekek este, elalvás előtt, mint ősapáink idején: "a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket"
-Hogyan lehetséges ez? -szóltam, s talán még a számat is tátva felejtettem a bámulattól.
-Egyszerűen, -mosolygott rám a fejedelem. -Tízezer évvel ezelőtt egy kisbolygó csapódott a Földbe a csendes-óceáni Rockland szigeteknél. A robbanás ereje, a lökéshullám, a hamueső gyakorlatilag elpusztította az élővilág túlnyomó részét, a növényzetet, az állatokat, az embereket, s az emberek gépeit, építményeit. Kevesen maradtak életben, akik életben maradtak, azok barlangokba húzódtak, s úgy éltek ott, mint az ősemberek. A katasztrófa Európát is elsöpörte, földrajzi értelemben ugyan létezett, de, amit az "Európa szó" a civilizációban jelentett a világ számára, az lényegében megszűnt. A megsemmisülést a Minden Ható akaratából egyetlen nép kerülte el, ez a nép a Kárpát medencében élt, és úgy hívták őket: magyarok. Igen, mi voltunk a kiválasztott nép! Talán a szokásos, sokszor megfigyelt jelenség okozta menekvésünket: a hegyvonulat, mely gyűrűbe zárja a medencét, s megszűri az éghajlati hatásokat, visszatartotta magas csúcsaival a lökéshullámot, s a hamufelhőket. Mindent elölről kellett kezdeni, a történelem ismétlődött. Egy különbség volt csak, a Gondviselés különös kegyelméből, mi magyarok lettünk a legszámosabb, legerősebb nép a népek között. De, gyere, sétáljunk egyet, jobb lesz künn a szabadban!

Feltápászkodtunk a lépcsőről, illetve én csak a magam nevében beszélhetek, Taksony úgy ugrott talpra, mint egy ereje teljében lévő, izmos, fiatal párduc, és kisétáltunk a sátorpalotából. Kinn már majdnem teljesen besötétedett, égtek a fáklyák a sátrak előtt. A nap lebukott a hegyek vonala alá, vörös fénye megvilágította a nyugati horizont felett trónoló tornyos felhők foszlányait. Rés nyílt a felhők között, s ebben a résben, mint fényszóró tüze a nagyitó-lencse fókuszában, az alkonyat rőt lángja égett szemkápráztató fényességgel. Végigmentünk a királyi sátrak során, s onnan tovább, be a város sűrűjébe. Tánc, vigalom, énekszó vidám hangjai hallatszottak mindenfelől. Fáklyák lobogtak a sarkokon, nappali fénnyel árasztva el a várost. Micsoda nép volt az! Élettel teli, erőtől duzzadó. Szép fiatal lányokat láttam, és sudár ifjakat az utcákon, és a tereken. Rengeteg gyerek volt mindenütt, csecsemők csüngtek anyjuk emlőjén, apróságok kapaszkodtak szoknyájukba. A mutatványos sátrak előtt katonák és polgárok tolongtak, özönlött a nép a tereken, a sátrak közti közökön a vásárosok bódéi előtt. Színházi előadás zajlott egy tágas téren, a nép emelvényeken ülve élvezte a játékot.
Megálltunk egy percre. Csatajelenet zajlott fenn a színpadon, lengtek a zászlók, szóltak a kürtök. A harcosok összecsaptak. A turulmadaras zászlók előre-törése jelezte, hogy a hun-magyar seregek megindították a végső rohamot az egyesült római-frank, vizigót haderő ellen. Aztán megingott az arcvonal, lehanyatlottak a zászlók. Síri csönd borult a színre, sötét lett. És a sötétben egyszerre csak felzendült a kobzokon az ének: "Harmadnap a hunok hada, mint új vihar feltámada. Harmadnapon kürtödbe fúsz, Torda fia, hős Bendegúz! Zászlóidat a keleti szellő vígan lebegteti, hogy a Turul repdes belé, nyugot felé, nyugot felé!".
Ezernyi fáklya fénye lobbant fel hirtelen. Megelevenedett a kép. A semmiből lovasok törtek elő, egyre többen, egyre többen lettek, betelítették a színpadot, a teret. A Turul madár szárnya büszkén csattogott fenn a rudak tetején.
A fejedelem rám kacsintott.
-Ismered, ugye?! Arany János: Keveháza. Az egyik legkedveltebb darab manapság. A legjobb színészek szerepelnek benne.

Tovább mentünk, kiértünk a Danubius partjára, A folyó csendesen folyt sötét partjai között. A lárma, vígalom hangjai ide már nem hatoltak el. Megálltunk a parton a cölöpökhöz kikötött sajkák sorfala mögött.
-Nos, kérdezte Taksony vidám tettetéssel, -mit szólsz e lármás metropolishoz?
Egyetlen szót tudtam csak kinyögni: "bámulatos!"
Aztán magamhoz tértem révületemből. Felvettem egy öklömnyi követ és beledobtam a vízbe. Nem láttam hova esett, de jó nagyot csobbant.
-Hogy jön ide a Keveháza? -kérdeztem a fejedelemtől. -Az a költemény a hunokról szól, nem?
-Taksony mosolygott.
A hunok és a magyarok hsziungnu néven egy nép voltak Ázsiában, de valamikor az 5. században kettéváltak. Egyik részük betört Európába, és Attila király alatt nagy birodalmat alapított a Danubius mentén, őket nevezték hunoknak. Később a hunokat követték az avarok, majd az avarokat a magyarok. A magyar törzsekkel népünk csaknem teljes létszámban kijött erre a földre, melyet, azóta is birtokolunk.
-Mi történt aztán? -tettem fel kicsit provokatív jelleggel a kérdést, mert kíváncsi voltam arra, ő is ugyanúgy tudja-e a történelmet, mint én?
-Fürkésző tekintettel nézett rám. Tán érezte, hogy csak próbára akarom tenni. Elmosolyodott, és így szólt:
-Legyen. Elmondom akkor Utazó, hogy is történt valóban. Nekem most már van bizonyos rálátásom a történelmi eseményekre. Jóval nagyobb rálátásom van, mint a 21. századbelieknek.
A honfoglalást követően dicső századok jöttek. Európa országai adót fizettek a magyar fejedelmeknek, kirántott kardunkat három tenger partján rettegték. Vajk uralkodása alatt felvettük a kereszténységet, s békét teremtettünk . A körülöttünk élő népek megtanulták tisztelni a magyar nevet. Jó viszonyban éltünk szomszédainkkal, de a béke biztosítéka fegyvereink ereje volt. Gyarapodtunk, sokasodtunk, belaktuk, s megműveltük a földet, amelyet a Minden Ható nekünk jelölt ki. Ő, azonban egyre szaporodó bűneink miatt az ég nyilaival sújtotta népünket. Tatárok, törökök gázoltak végig az országon, majd idegen népek idegen uralkodóinak jármát vettük magunkra. Kivérzett az ország a függetlenségért vívott harcokban, Thököly, Rákóczi, Kossuth Lajos zászlai hanyatlottak le sorban. Jöttek aztán a nagy világégések, fogyott a nép, fogyott az ország. A 20. századra az egykor erős, büszke, uralkodásra termett nép, hitvány szolganéppé vált, Magyarország Európa kapcarongya lett, az rúgott beléje, aki akart.

Taksony lassan beszélt, halk, higgadt hangon, csak az utolsó szavak kimondásánál lehetett érezni rajta némi belső feszültséget. Elhallgatott, s hallgattam én is. Néma csöndben néztük a sötét folyó titokzatos áradását lábaink előtt, melynek létezését csak a víz mélyének halk csobbanásai, s a felszín csillámlása árulta el.

Akik akkor éltek, -folytatta a fejedelem, -arra gondoltak, hogy ez népünk sorsa. A Minden Ható útjai azonban kifürkészhetetlenek. Jött a kisbolygó becsapódása, a világvége és a magyar feltámadás. A többit már tudod, azt már elmondtam az előbb.

-Hiába minden, -mondtam elszomorodott lélekkel. Te is tudod fejedelem, hogy ez már az utolsó előtti stáció. Rövid idő van már csak hátra. Az emberiség élete hamarosan véget ér. Mi végre akkor ez a mostani nagy nekibuzdulás?
Taksony, akkorát nevetett, hogy ijedten ugrottam félre. Utánam lépett, megfogta a karomat.
-Ne menj még sehova, ó Utazó, -mondta kicsit csúfondárosan. -Az a kicsi idő, amiről beszélsz még sok-sok ezredév. Több, mint amennyit a te századodig megélt a világ.
-És, hogyan lesz vége?
Nem akartam feltenni ezt a kérdést, de már kimondtam, nem lehetett visszaszívni.
A fejedelem habozott.
-Mindent tudsz, mindenhová eljutottál, s ezt mégsem tudod?
-Nem.
-Jön majd egy újabb égitest, -mondta Taksony. -És eljön az Egek Ura, hogy számadást készítsen.
-Értem, -mondtam. -És köszönöm.
Nevetett. -Igazán nincs mit. Gépeiteknek köszönd, hogy utazhatsz. Illetve inkább a tudósoknak, akik a gépeket alkották. Csak vigyázz, visszafele jó vonatra szállj, nehogy máshol köss ki, például a 10. században, ahonnan nem indul vissza vonat a 21.-be!

Hát ennyi történt. Azt már nem mondom el, milyen volt a visszaút, bár nem volt teljesen bonyodalommentes. Remélem tetszett mindenkinek a 187. század. Utaztam persze máshova is az időben, legközelebb egy másik kalandomról mesélek. Az is izgalmas volt, majdnem ott ragadtam!