HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49210

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2012-01-31

A csontváz



Igen, tudom, hogy hol van az a hely. Egyszer ott töltöttem egy egész éjszakát.

Csekély érdeklődéssel néztem Gábrielre, és azt reméltem, nem akarja elmondani ennek az éjszakának a történetét.

Egy nyomorult kis csehóban ültünk, a csónakház mellett, mert mi más tartott volna össze minket, mint az evezés, ez a semmi máshoz nem hasonlítható unalom a lomha folyón. Annyi mindent összeírtak már a barátságról, hogy az emberek azt hiszik, kénytelenek elhinni minden szavukat. Összetartozás, önfeláldozás, ikerlelkek, merő ostobaság. Az emberek azért barátkoznak össze, mert mindketten szívesen eveznek, kedvelik a búzasört, vagy valami hasonló. Persze néha belelátnak ennél többet is, de az csak illúzió. Vagy irodalom.

Akkor már évek óta eveztünk együtt, kikötöttünk a hívogató és kevésbé hívogató szigeteken, bőrig áztunk, elaludtunk a napon, és ezek a jelentőségteljes élmények akár egy életre összeláncolják az embereket. Nem is beszélve a búzasörről.

Gábriel persze már régen eldöntötte, hogy ma este élménybeszámolót fog tartani, és nem tehettek mást, minthogy elébe menjek. Ha van egy kis szerencsém, lerövidítem a bevezetést. Ha meg nincs, hát - vigye el az ördög, kellemes, langyos este van, az égen akkora telihold, mint - mint - nos, amekkora a telihold lenni szokott, a csillagok szikráznak, rezeg a nyárfa lombja - az ember szinte azt kívánná, hogy itt doromboljon az ölében egy szőke. Barna. Vagy vörös. Akkor még abban is reménykedni lehet, hogy a csónakház hátsó ajtaja nyitva maradt. Nem egyszer megtörtént már - vagy föl lehetne feszíteni - való igaz, hogy egy csónakban nem a legkényelmesebb.

Nem figyelsz? - kérdezte szemrehányóan Gábriel.

Nem értettem jól. Mondtál valamit?

De pajtás, tíz perce mesélem neked -

Ez nem volt igaz. Legföljebb nyolc percet szánt a bevezetésre. Tamás meghívta egy hétvégére - arról volt szó, hogy nagyobb társaság lesz, halat vagy valami mást sütnek a kertben, a lányok nem kéretik magukat sokáig - nincs bosszantóbb, mint amikor egy lány az utolsó pillanatban mond nemet. Aztán közbejött ez meg az, és mire Gábriel is lemondhatta volna, ott találta magát egyedül, a csinosan felújított, nádfödeles házban.

Ez volt az első alkalom, hogy nádfödeles házban töltöttem az éjszakát, jegyezte meg, mintegy mellékesen.

Elég nagy ház volt, hosszú tornác, a konyhapadló különféle mintákban lerakott cseréptörmelék, gondolom, kagylómintának hívják, és az volt az első gondolatom, nem sokat járkálhatnak itt mezítláb a háziak. Aztán megszidtam magam a buta gondolatért, mert hiszen jól tudtam, hogy Tamás egyedül lakik ebben a népművészeti romantikában. Teljesen beleszeretett, mert régi és hiteles. Mondanom sem kell, hogy félig romos volt, amikor megvette, de ahogy mondani szokták, nem kímélt se pénzt, se fáradságot, rendbe hozatta, és kinevezte álmai palotájának. Azt képzelte, hogy itt majd zavartalanul írhat. Tudod, az írók mesterek abban, hogy kifogásokat találjanak. A lakás zajos, vagy csak simán nem kongeniális, a szomszédok nyárspolgárok, esetleg kakasokat tartanak - ismertem egy pályatársat, aki soha nem kapott megfelelő vastagságú papírt. Köztudott, hogy a papír minősége egyenes arányban áll az íráséval, és egy másik pályatárs a francia kockás papírra esküdött - egyáltalán semmit sem tudott írni, ha nem volt elég kockás vagy elég francia.

Ó, mondta erre Gábriel, és nagyon megrémültem attól, hogy most mi következik, a társas érintkezés bizonyos módja, amelyet ördög tudja, miért neveznek franciának - még hozzá a 11. vagy 12. századtól kezdve, amikor a trubadúrok Bele Ailisről, Bele Yolanzról vagy Bele Aiglentine-ről énekeltek, akik szépséges tornyokból pásztázták az utat, és cseppet sem szűzies érzelmekkel várták a lovagjaikat. Az egyik ballada meglepő módon így végződik:

Bele Yolanz lo baise estroitement,
A tor francois en mi lo lit l'estent.

Már megint nem figyelsz?

Mi tagadás, előfordul, hogy az ember nem figyel - eszébe jutnak a hajdani várkisasszonyok, akiket nem egy kopott csónakházban kell meghódítani - és ugye még jó, ha van csónakház, aminek a hátsó ajtaja nyitva marad. Mert tudnék mesélni arról is, hogy egy margitszigeti padon - a víztorony tövében - a víztornyot feltétlenül a legkiválóbb díszletek közé kell számítani. Sajnáltam is, amikor nem vehettem meg, pedig eladó volt, egészen komolyan.

De figyelek, csupa izé vagyok.

Fül.

Igen, az.

Gábriel kissé nehezményezte a hosszú megszakításokat, én is bántam, hogy mindig eszembe jut valami valamiről. Mit mondjak, egy pár pszichológust kétségbe tudnék ejteni.

Szóval, hogy visszatérjek a házhoz, több szoba, még egy fürdőszoba is, amely raktár volt azelőtt, Gábriel még látta a hatalmas lisztesládát és az árpával teli agyagedényeket, amelyekben tojást tartottak valaha. Mindenfelé egerek szaladgáltak, ez persze már régen a múlté, most itt áll a ház, hamisítatlan parasztromantika, giccs, de gyönyörű.

Fel-alá mászkáltunk a házban, folytatta Gábriel, és egyszer csak feltűnt, hogy Tamás mindig összerázkódik az egyik szobában. Amúgy ezt skanzennek rendezte be, és volt benne minden, ami kell, festett fabútor meg tulipános láda, kisjézus a falon. Jól meg lehetett figyelni, hogy Tamás mindig elsápad, amikor a tulipános láda közelébe kerül. És került is, mert engem azon az estén nagyon érdekelt a népművészet, szóval, csak azért is ott maradtam a skanzen szobában, és kérdezgettem, mint a kisgyerek. Valamivel kárpótolnom kellett magamat, ha már elmaradt a beígért halsütögetés vagy a pincepörkölt, az efféle programokhoz tartozó lányokról nem is beszélve. A festett bútor teljesen alkalmatlannak látszott mindenféle kulturális tevékenységhez, én azért megkérdeztem, hogy itt szokott-e írni. Ugyan dehogy, felelte erre, körülbelül olyan hangon, mintha azt kérdeztem volna, az esővizes hordóban alkotja-e a regényeit. Gyorsan kikormányozott a skanzen szobából, ki az udvarra, ahol egy szabálytalan márványtömb volt az asztal. Itt írok, mondta mély áhítattal Tamás, mire gondosan megvizsgáltam a márványdarabot, amely egészen olyan volt, mint egy síremlék letört darabja. Néhány apróság mindjárt egészen más megvilágításba került, stiláris fogások, meg mindenféle, ami ezekkel kapcsolatos.

Kötelességemnek tartottam megjegyezni, hogy az én témaválasztásomat is jelentősen befolyásolná egy jókora márványdarab.

Gábriel jól megnézett magának, mint aki most lát először, és azt hiszem, egy csöppnyi gúny volt a tekintetében. Aztán folytatta:

Annyi biztos, hogy ezen az estén egyikünk sem írt semmit. Megsütöttünk néhány halat, aztán egy-egy szál kolbászt is, hogy legyen valami a gyomrunkban. Igazából nem kellett sajnálnunk, hogy a többiek mind lemondták, mert kurta félóra alatt akkora vihar kerekedett, amilyet még nem láttam életemben. Cikáztak a villámok, ropogtak az égi ágyúk, és ha a felhőknek vannak dézsáik, hát azokból öntötték a fejünkre az áldást. Először a tornácon húztuk meg magunkat, de ott nem maradhattunk meg sokáig, mert csaknem olyan vizesek lettünk, mintha kinn maradunk a sírkő társaságában. Én a hálószobában találtam menedéket, ahol csupán néhány háziszőttes képviselte a népművészetet. Tudom, hogy buta dolog, de a viharhoz hozzátartozik egy kis félelem. Semmi baj nem történhet, de az embert automatikusan kitöri a frász, amikor az ég megdördül. Igen, az a villám már lecsapott, amelyiket a mennydörgés követi, de akkor is. Akkor már volt bennem egy nagyobb adag búzasör, és talán éppen ez volt a baj. Égszakadás-földindulás idején pálinkát kell inni, de nem ám akármilyen kerítésszaggatót, hanem sokkal nemesebbet.

Én még csak elvoltam, vízszintes helyzetben a háziszőttesen, de Tamás egy percig sem maradt nyugton, Hol kárpált egy sort, belecsap a villám a házba, ledől, kigyullad, iszonyú tűz lesz, hol kirohant az udvarra, mit sem törődve a zuhogó esővel, mintha a kérlelhetetlenül sorjázó villámokat akarta volna elhárítani.

Igazán rettegni csak attól lehet, ami irracionális.

Nem mondom, hogy egy ekkora vihar nem tud szörnyű pusztításokat okozni, például kicsavarja a fákat, vagy elrepít egy-két háztetőt, de az is igaz, hogy kevés dolog szebb a villámlásnál. Amikor végigfut az a fénycsík a fekete égen - ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem vagyok költő, a byroni vagy a shelleyi értelemben. Mi marad egy prózaírónak? A száraz tények, még akkor is, ha véletlenül erre tévedt a monszun Indiából.

Mi mást tehetnék, a tényekre szorítkozom. Tamás ki-be rohangált, és egyre csak azt hajtogatta, mi lesz, ha kigyullad, ledől. A búzasört eltolta magától, és már komolyan aggódni kezdtem, amikor végre elvonult a vihar. A villámok egyre messzebbre kergették egymást, a mennydörgés elhalkult, de mint mondom, én nem vagyok költő, semmilyen kategória. Az eső még csepergett egy ideig, aztán azt is megunta. Elhangzott a klasszikus kérdés, mit csinál az eső, amikor nem esik?

Mit mondhattam volna erre? Semmit, közönséges víz lesz belőle, ha nem esik, nem zuhog, nem szemerkél meg hasonlók, akkor elveszti a jogcímét arra, hogy esőnek nevezzük. És el kell ismerned, hogy az eredeti kérdés sokkal tudományosabban hangzik.

Melyik? - kérdezte Gábriel ártatlanul, hogy mit csinál a szél, vagy hová mennek a kacsák?

Haladjunk, feleltem komoran, mert eddig ugye még más sem történt, minthogy halat sütöttek, kolbászt ettek, és kitört a vihar.

Pedig nagyon igyekeztem, hogy kiemeljem a lényeget, mentegetőzött Gábriel. Tamás már az égiháború előtt is irracionálisan viselkedett. Volt szerencsém megemlíteni, hogyan reagált a tulipános láda közelében. És igen, ha legalább olyan jó megfigyelő vagyok, mint Watson, azt is észrevehettem volna, hogy valahányszor kirohant az esőbe, a háznak azt a szögletét vizslatta, amelyben ez a bizonyos láda állt. Mindjárt gondolhattam volna, hogy nem az egész ház miatt aggódik, de persze utólag még Watson is okos.

Hajnali négy lehetett, mire odakint végleg elcsendesült a világ, és megengedtem magamnak néhány csípős megjegyzést a láda tulipánjait illetően. Nem a gulipánokról van szó, hárított Tamás. Én azonban nem hagytam annyiban és végre előállt a történettel. Amikor a házat felújították, körülbelül semmi sem maradt a helyén, csak a külső falak. Itt-ott ezek is megviseltnek látszottak, és a kőművesek többet bontottak, mint amennyit építettek. Jól viselték a megpróbáltatásokat, egészen addig, amíg a háznak ezen a sarkán - nem akarom sokáig kerülgetni, kiderült, hogy egy csontváz van a falban. Valamelyik előző tulajdonos úgy gondolta, ezen az elcsépelt módon szabadul meg a bűnjeltől. Egy szót sem szóltam volna, ha egy középkori várban vagyunk, ahol egyenesen kötelező néhány rémtörténet, de ugye ez csak egy parasztház, meglehetősen szelíd patakvölgyben, és az ördögbe is, senki nem számított arra, hogy ez előkerül.

A melósok megpiszkálták egy kicsit az ásó végével, de hamar abbahagyták, mielőtt az egész porrá omlik.

Milyen régi az a ház? - kérdeztem Gábrielt.

Vagy kétszáz éves. És minden jel arra mutatott, hogy a ház lakói egy csontváz társaságában töltötték el ezt a kétszáz évet.

Lehet, hogy tudtak róla.

Szerintem tudtak. Mindenesetre elég sok kellemetlenséget okoztak Tamásnak, amíg hivatalosan meg nem állapították mindenfelől, hogy a csontváz olyan régi, amilyen, és a feltételezett gyilkosokat nem lehet visszarángatni a földi törvényszék elé. Képzelheted, hogy mennyire sajnálták a jó kis prédát - de nem lehetett mást tenni, a bűntény elévült.

Tamás számára viszont jól kezdődött a dolog. Azt hiszem, elég sokan letettek volna arról, hogy felújítsák a házat. Végül is, egy kalap pénzbe kerül.

Tamás is elgondolkozott ezen a lehetőségen, de hát már benne voltak vastagon, megvette a nádat, meg mit tudom én, mi kell a nád alá ahhoz, hogy a téglarakásból ismét ház legyen. A csontvázat kivitték a falusi temetőbe, és legyen neki könnyű az agyag. A felújítás elkészült, Tamás elfoglalta a széttört márványtömböt, és most következett az, amire egészen biztosan nem lehetett számítani. A csontváz egykori tulajdonosa rossz néven vette a zaklatást, és visszatért. Előbb csak néhány kopogtatással, nyikorgó hangokkal adott jelet, de amikor belátta, hogy nincs meg a kellő hatás, nagyon felbátorodott. Szanaszét dobálta az illető szobában kiállított népművészetet, eltologatta a szekrényeket, és mindent megtett, hogy megutáltassa magát. Tamás persze, tudod, hogy milyen! Racionális megoldásokat keresett. Ha csak rajta múlik, még azt is elhiszi, hogy valamilyen törésvonalra épült a háza, és a sorozatos rongálásokat apró földrengéseknek, vagy vulkánikus tevékenységnek kell tulajdonítani. Azok a kisebb hegyek ott köröskörül, valaha tényleg vulkánok voltak, ma is mutogatják a bazaltoszlopokat meg az egykori kráter helyét.

Várj csak, mondtam ekkor, mert a történet egyre hihetetlenebbül hangzott, ezek a vulkánok már jó pár ezer éve kialudtak, van valami reális esélye annak, hogy fölébrednek, és köpik a tüzet, mint a Stromboli?

Nincs, ingatta a fejét Gábriel, amennyire én tudom, kiadták az utolsó mérgüket.

Sehol egy forró vizű forrás. még a félszigeten se?

Honnan tudjam? Én csak egy szerencsétlen prózaíró vagyok, és még sohasem találtam témát a félszigeten.

Mert nem jó helyen kerested, mondtam rosszallóan. És mit csinált Tamás, még mindig hallgatja a nyikorgást és a kopácsolást?

Hová gondolsz? Fizetett pár sört a temetési szakembereknek - mondjuk, elég sok volt az a sör - nagy titokban kiásták a megsértett urat, és szépen visszafalazták a helyére. Most is ott van - fejezte be Gábriel az épületes történetet.

Azt hiszem, most már értem, miért mondták le a meghívást olyan sokan.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2012-01-31 10:54:37

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia!

Igazi rémtörténet viharral, csontvázzal. Ügyesen bontod ki a cselekményt a hátborzongató végkifejletig.

Szeretettel: Eszti

Legutóbb történt

sailor bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Újrakezdés című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Természettemplom címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) szakadárok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Suhanó árnyak című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Téli világ címmel

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Eltöprengek című alkotáshoz

Hayal alkotást töltött fel Újrakezdés címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Találkozunk című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Felolvasó esten című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Kellevélbe csavart gombócok. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Túl korán című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)