HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49208

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Gabriello BagnoFeltöltés dátuma: 2006-11-23

Casa Liza -1-

Amióta Max tudja, hogy meg kell válnia mindattól, amit az eddigi élete munkájával megteremtett, elveszett belőle valami. Leállt a motor, ami hajtotta, húzta még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is.
Néhány év leforgása alatt elhagyta minden és mindenki. Kis túlzással egyedül maradt.
A felesége halálát az ital okozta. No, nem a szokványos értelemben, hanem egészen pontosan egy sörszállító teherautó gázolta el. Döbbent arccal nézte végig, hogy az egyik pillanatban még mosolygósan integető asszony élettelen testtel fekszik az aszfalton. A lámpa piros jelzésén átszáguldó teherautó meg csak ment tovább, tudomást sem véve arról, hogy mi is történt.
A háza élettelen lett Liza nélkül. A fájdalmas napok soha véget nem érő láncolatában újabb rettenetes hír marta meg Max szívét. Ute, a Hamburgban élő lánya öngyilkosságot követett el. Hiába volt a gyors orvosi segítség, sajnos már nem lehetett rajta segíteni.
Furcsamód az újabb katasztrófa erővel és bölcsességgel váltotta fel a kesergést. A temetést követő napok elmúltával Max belemenekül a munkába, mely akadt bőséggel. A napi vendégnek számító Klaus időről-időre óvatosságra intette.
-Túlhajszolod magad Max. Vigyázz nehogy baj legyen belőle! Miért nem beszélsz Udoval?- halmozza el kérdéseivel Klaus egy pohár Chablis kortyolgatása közben.
-Nem érdekli őt a birtok- legyint Max lehangolóan.
-Ezt ő mondta?
-Nem- rázza meg Max a fejét.
-Tessék ott jön- mutat Klaus a kocsibejáróba beguruló Mercedes felé-, most mindjárt megkérdezheted tőle.
-Ne sok jóra számíts! Ő bele van bolondulva a számítógépeibe, nem süllyed le holmi fogadóhoz, vagy sajtkészítéshez.
-Egyesítsétek az erőtöket!- mosolyogja el magát Klaus.
A beszélgetés Klaus optimizmusát igazolta. Max örömmel fedezi fel fia szemeiben a tettvággyal teli csillogást. Csakhamar a gazdaság termékei, valamin a fogadó képei felkerültek a világhálóra. Eleinte egy kicsit lassan az igaz, de határozottan pozitív irányt vett a fejlődés. A fogadó és a farm romló állapota megállt, sőt és a külső szemlélőnek is feltűnő módon virágozni kezd a gazdaság. Hónapról hónapra több vendég érkezett, a sajtoknak és egyéb más termékeknek idejük sem volt megpihenni a hűtőkamrák polcain.
Udo támogató segítsége azonban egyik hétről a másikra megszűnt. Az ajánlat, melyet a fia kapott egy neves számítástechnikai óriástól visszautasíthatatlan, sőt mondhatni az a bizonyos munka, amit az ember csak egyszer kap meg a sorsától az életében.
Max a döntésében nem nehezítette meg a fia dolgát, sőt haladó személyiségének köszönhetően még bíztatta is!
Udo és felesége, Colette csakhamar Franciaországba költözött.
A virágzó birtok hirtelenjében felkeltette az ingatlanügynökök érdeklődését. Max eleinte határozottan elutasította az ajánlatokat, ám legbelül nem hagyta érintetlenül az érdeklődés. Annak ellenére, hogy némileg foglalkoztatta az eladás gondolata, sokkalta inkább ismét a saját nyomorúságával volt elfoglalva. Nem mert szembesülni a ténnyel, miszerint napról napra kevesebb ember viseli el a javarészt igazságtalan szurkálódásait.
Vádolt mindent és mindenkit a sorsa ilyetén fordulata miatt. Az egyetlen ember, akit nem mar el maga mellől, az Klaus volt.
Klaus gyermekkori barátja, iskolatársa, esküvői tanúja, és a birtok jogi képviselője.
Az eladással kapcsolatos alkudozásokban, a vártnál is kedvezőbb fordulatért rendkívül sokat dolgozott. A vevőket ámulatba ejtette a farm bemutatásakor, semmire sem tudnak nemet mondani. Elégedettségüket mi sem példázhatja jobban, mint az, hogy azaz ár, amit legelőszőr kikalkuláltak jócskán alatta maradt (természetesen Klausnak köszönhetően) az eladáskor szerződésbe foglalat összegnek.
Az üzleti kapcsolat lezárásával, talán még erősebbé válnak a baráti szálak. Klaus szerteágazó ismeretségének köszönhetően Max egy olyan házhoz jutott, amibe akkor is kényelmesen el lehet majd férni, ha a gyerekek és a leendő unokák ellátogatnak hozzá.
Schwabing kertvárosában álló ház kis túlzással paradicsomi környezetben épült. A közelben található a Luitpold-park, a schwabingi kórház, valamint két földalatti állomás. Gyakorlatilag néhány perc alatt a város bármely részébe el lehet jutni. Az árnyas utcákon is hatalmas az élet. Babakocsijukat tologató kismamák, idősödő nénikék, s bácsikák andalognak, beszélget naphosszat.
A ház tökéletes választásnak tűnik Max számára. Talán ez a környezet lehet számára a kiút a megfásultságából.
A nyugalmat sugárzó kertben kis tavacska, sétaút, aprócska csobogó biztosítja az agymosáshoz szükséges környezetet. A padokról hosszasan lehet figyelni a pocsolyákban fürdőző, s iszogató madarakat, a szorgosan dolgozó méhecskéket és az eresz alá épített odúba ingajáratban érkező fecskepár fiókáinak éhesen tátogó csőrerdejét.
A házban eltöltött első karácsony örömökkel és bánatokkal egyaránt meg van fűszerezve.
Liza és Ute emléke mélyen átszövi az ünnepi készülődést, ám Udo és Colette olyan élettel tölti meg a ház sokat látott falait, hogy Klaus, és felesége Franziska érkezésekor már a jókedv is visszamerészkedik a szépen megterített asztalhoz.
A rügyfakadás Maxot a természetben találja. A természetjáró körrel túrázza körbe a környék hegyeit, s völgyeit. Klaussal horgászni jár a közeli tavakhoz, sőt, amire még példa sem volt eddig, tervezgetni kezdi a jövőt. A jövőt, ami nem mutat azért olyan messze, mindössze a közeli nyárba.
A belvárosi sétái közben véletlenül, vagy a sorsát irányító kezek jóvoltából (ezt nem tudni) minduntalan egy utazási iroda hatalmas kirakatánál találja magát.
-Vajon milyen lehet pálmafák alatt sétálni, fürödni a tengerben, túrázgatni mediterrán tájakon?- gondolkozik el, miközben a láthatatlan kéz bevezeti az irodába.
Hosszas beszélgetésbe elegyedik a pult másik oldalán helyet foglaló hölggyel. Többszöri látogatás után rászánja magát az utazásra. Hajszálhasogató részletességgel tér ki minden apró, a nyaralás legjelentéktelenebb részleteit is figyelembe vevő témakörre. Miután megnyugtató válaszokat kap a kérdéseire azonnal ki is fizeti utazás árát.
-Flint úr nagyon kellemes nyaralást kívánok önnek ezen a gyönyörűséges szigeten. Remélem mindennel meg lesz elégedve!- mosolyogja el magát hölgy.
Max láthatóan feldobódva, kicserélten lép ki az irodából. Önkéntelenül nézegetni kezdi a drogériák fényvédő napolajait, sportboltok úszó és szabadidőruháit, valamint az útitáskák és a bőröndök sokszínű kínálatát.
Az idő, mely oly távolinak tűnik észrevétlenül suhan. Minden apró részlet kidolgozásra kerül az úttal kapcsolatban, még Lizának is elmeséli a gránit sírkövön üldögélve a nagy tervét.
-Jól van drágám, érezd jól magad- szólal meg Liza csilingelő hangja valahol a képzeletében.
Max némileg megretten, mert ilyet még sosem érzett a temetőben. Ez a fajta különös kommunikáció azonban nem volt egyedi eset. Az utazásig szinte mindahány látogatásán érezte a felesége közelségét. Volt úgy, hogy már a bejáratnál üdvözölték egymást, de az is megesett, hogy csak a síremléknél találkozott a lelkük.
A napok előrehaladtával az izgalom egyre csak nő Maxban. A repüléstől való kíváncsiságteljes félelem időről-időre kicsábítja a repülőtér ultramodern teraszára. Természetesen mindig célirányosan érkezik ide. Legtöbbször a leszálló gépeket szemléli meg. Egészen pontosan csak egyet, a Condor felirattal érkezőt. Néhány perces késésnél, már türelmetlenül nézegeti az óráját. Aggodalma, persze minden okot nélkülöz, hiszen a gép mindahányszor sikeresen landol, s gurul be a mélyen a terasz alatt lévő mobil folyosóhoz. Sajnos az épületek takarásában nem nagyon lehet látni, hogy mennyien haladnak végig az üvegfolyosón, de a kipakolt csomagok mennyisége eloszlatja minden kételyét. Egy ilyen túra hol végződhetne máshol, mint az érkezési oldal várójában. Bőröndökre tapadt tekintettel keresi az Ibéria feliratokat. A csomag meglelését követően jól megszemléli a cipekedő tulajdonost. A bambulásai végeztével megnyugodva ül be a kocsijába, annak tudatában, hogy nem csak mondják, hogy jó az idő délen, hanem úgy is van! Bizalmatlan ember lévén sokkalta inkább hisz a saját szemével látott, a pecsenyepirostól a csokibarnáig beszínesedett bőrökben, mint a hírolvasó mondókájában.
Amikor kevesebb ideje van csak az indulásra jön ki. Távcsövére ragadva szemléli a felszállásra készülődő gépet. A felemelkedés félelmetesnek tűnő percei a hetek múlásával sokkalta inkább várakozással átszőtt kíváncsisággá alakulnak át.
-Már csak egy hét- gondolkozik el Max, miközben elveszi szemei elöl a látcsövet és visszaindul a terminálba.
A hetek óta kiválóan autózható útvonalon ma hatalmas baleset hátráltatja a közlekedést. Önkéntelenül Liza emléke kúszik a párásodó szemei elé. Gondolkozás nélkül fordul el a sírkert felé vezető mellékútra, melynek végpontja nincs is messze az Olimpiaparktól. A szűk úton haladva csakhamar eléri a temető déli bejáratát. Ebből a parkolóból kicsit ugyan hosszabb az út a síremlékig, ám nem annyira, hogy autóval kelljen behajtania. A temetőben szembesülnie kell egy nagyon furcsa érzéssel. Amíg még hetekkel ezelőtt is szomorúsággal töltődött fel a szíve a síremléken üldögélve, mára megnyugvás némán megpihenni a napsütés melegségét magába záró gránittömbön.
A nagy utazás előkészítése az utolsó fázisba érkezett. A fő probléma, miszerint nem szívesen hagyná magára a házat ilyen hosszú időre egészen váratlanul megoldódik. Udot Dachau környékére köti egy munka két hónapra. A megoldás kézenfekvő, hiszen a szülői ház kapuja (ha csak képletesen is) minden percben nyitva áll a gyerekek előtt.
A beköltözés élettel tölti meg a falakat, mivel Colette a testvérét is magával hozza. Maxnak
némileg szokatlan a hirtelen jött nyüzsgés, de a készülődés fokozódó izgalmai áthidalnak minden apró feszültséget.
Az utazás előtti estén családi vacsorát rendeznek a gyerekek, melyre természetesen Franziska és Klaus is hivatalos. A vidámság elszabadulása előtt két gyermekkori cimbora elvonul a dolgozószobába, hogy bizonyos meghatalmazásokat, és banki papírokat megvitathassanak, valamint kézjegyükkel hitelesítsenek.
Az asztalt körbelengő illatmámor megalkotásában Colette és a testvére vette ki a részét. Sophie amellett, hogy kiváló szakácsnak bizonyul gyönyörűen zongorázik. A vacsora után rögtönzött kis előadásával bűvöli el a piciny társaságot.
A hosszúra nyúlt este a reggeli ébredésre is kibővíti a hatását. Nagy sietségre semmi ok, hiszen az iroda tanácsát megfogadva Max, nem a reggeli, hanem az esti gépre foglalt helyet, ami csak este hat után indul valamivel.
A nappaliban Udo és Colette nagy figyelemmel hallgatja az indulás előtti intelmeket és tanácsokat.
A taxi megérkezésekor kicsit érzelgősre sikeredik a búcsú. Meglehet, hogy pont ezért a pillanatért ragaszkodott Max a taxihoz.
A vajfehér Mercedes a csúcsforgalom ellenére a vártnál is hamarabb ér ki a légikikötő üvegfalú kettes termináljához. Az autóból kiszállva Max tekintete megpihen az épületen.
-Hát itt volnék - fut át a fején a velős gondolat.
A poggyászkocsit maga előtt tolva lép be a hatalmas terminálba, miközben gondolatai ide-oda cikáznak. Egyrészt keresi-kutatja a Palma de Mallorca feliratot a beszállópultok felett, másrészt várakozásteli izgalommal tekint a közeledő repülés felé.
-Á igen DE 542-es járat Palma de Mallorca 19:40 a 305-ös beszállópulttól a 319-ig lehet a jegyeket érvényesíteni- olvassa Max a hatalmas táblán.
A pultban szorgoskodó hölggyel is csak annyit beszél, amennyit a legszükségesebbnek tart. Bejárat óta valahol elveszett az a közvetlenség, mely az utóbbi pár hónapját jellemezte.
Azért ez a hirtelen jött megilletődöttség nem szab gátat abban, hogy kinyilvánítsa határozott szándékát, miszerint kizárólag ablak mellett szeretne ülni a nemdohányzó részen. Természetesen az ablak melletti ülés nem saját ötlet alapján született, hanem Colette hathatós ráhatására vágott bele a kicsit megmosolyognivaló bátorságpróbába.
A terminál csillogása elkápráztatja Maxot. Fotótáskával a vállán, valamint egy elegáns bőr útitáskával a kezében fedezi fel a kávézók, kisebb üzletek színes forgatagát. Minden túlzást nélkülözve élvezettel bámészkodik a nagy nyüzsgésben. Az idő észrevétlenül telik. Órájára pillantva némileg meglepődik, hogy milyen gyorsan eltelt másfél óra.
A már korábban megkeresett hatszáznyolcas kapuhoz sétál, ahol már folyik a beszállás. Némi izgalommal lépi át a beszállófolyosó képzeletbeli küszöbét. Lassú megfontolt léptekkel halad a repülőgép felé. Nagyon tetszik neki, hogy az üveg folyosóról láthat mindent. A repülőt, a szélsebesen robogó csomagszállítókat, tankereket, a hidrobuszokat, és persze a gép kapitányát, aki éppen valamit olvas a pilótafülkében. A fedélzetre lépve két mosolygós szőke hölgy üdvözli. A magasabbik szépség udvariasan elkéri a beszállókártyáját, és bekíséri a gép belsejébe. A hetedik sornál megállnak.
A stewardess felhívja Max figyelmét arra, hogy minden csomagját helyezze fel a csomagtartóba, mely az ülések felett található.
A zárható vajfehér ajtajú csomagrekeszbe éppen csak beleférnek Max csomagjai. Precizitását még a túlfokozott izgalma sem feledteti, ugyanis miután lecsukja a csomagtartó ajtaját, alaposan megvizsgálja, hogy biztos jól tart-e a zár.
Elhelyezkedést követően megelégedéssel nyugtázza magában, hogy a kényelemmel nem lesz gond. Mielőtt elkezdene ismerkedni az elkövetkezendő két óra környezetével, kíváncsian tekint ki az ablakon.
A nap elé settenkedő komor fekete felhők koraesti szürkületet varázsoltak a tájra. A várható vihar a repülőtéren dolgozó emberek munkáját mit sem befolyásolja. Ugyanolyan szélsebesen vágtáznak a nyitott sárga kistraktorokkal, mintha verőfényes napsütés kényeztetné őket. Az igaz, hogy némelyikük már magára öltötte az esőkabátot, de ez csak elővigyázatosság lehet, hiszen a beton még teljesen száraz.
-Milyen szerencse, hogy hamarosan indulunk, legalább nem áznak meg a csomagjaink- fut át Max fején a gondolat.
Amint végére ér a gondolatának, megpillant egy csomagszállító karavánt, mely pont az ő gépük mellett áll meg egy pillanatra. A sietősen lekapcsolt utolsó utánfutón mindössze néhány csomag árválkodik egy halom babakocsi társaságában.
Max valóságos csodálattal szemléli ezt az életet, mely látcső nélkül hozza egy karnyújtásra ezt a különös világot. Lenyűgözi minden különleges és szokványos közlekedési eszköz.
Max figyelme a közeli parkolóban álló jumbo felvillanó fényjelzésire összpontosul. A repülő körüli nyüzsgés lassan alábbhagy. A lapos tolóautó kerekei lassan nekifeszülnek a betonnak, és méltóságteljes lassúsággal megmozdítják a gigantikus Boeinget. A ráérősen guruló gépnek csakhamar már csak a helyét lehet látni, no meg persze kifutópályát és a mögötte elnyúló erdős, ligetes tájat.
A bámészkodását a szomszéd ülésre leülő terjedelmes úr nehézkes szuszogása szakítja félbe. Nagyon nem törődik a férfival, inkább elkezd ismerkedni a gép belsejével.
Legelőször lehajtja a kis asztalkát és átnézi a biztonsági információkat tartalmazó brosúrát, majd ezután beleolvas a légitársaság újságába. Az olvasásban sem a szomszéd ülésen helyet foglaló utas igencsak idegesítőnek ható szuszogása, sem a környéken sikongató gyermekek zsivaja nem zavarja.
Az írások a légitársaságról szóló hírek mellett európai turistacélpontokról szólnak. Max hosszasan tanulmányozza a cikkeket. Az utolsó oldalakon a légitársaság flottájának ismertetése közben döbbenten pillant ki az ablakon.
-Jézusom, elindultunk- suttogja egészen halkan, miközben tekintete az ablakocskán kívüli világra szegeződik.
A szíve alig bír a helyén maradni, annyira kalapál. Kezei erős szorítása alatt remekül vizsgáznak az ülés karfái. Az első méterek után izgalma némileg alábbhagy. Figyelme a távolodó terminálra szegeződik.
-Akkor induljunk!- pillant ki ismét az időközben igencsak nedvessé vált betonra.
A gép kapitánya üdvözli az utasokat. Az utaskísérők jönnek-mennek a közlekedőfolyosón. Számolnak, figyelmeztetnek egynéhány fiatalt a biztonsági öv bekapcsolására, valamint az asztalka felhajtására. Amint mindent rendben találnak, ők is leülnek és bekapcsolják magukat.
A biztonsági tudnivalókat a tartalmazó filmecske megtekintése után monitorok automatikusan visszacsukódnak a plafonba. Max tekintete ismét a külvilágra szegeződnek, mivel a szomszédjainak nehézkes szuszogására nem nagyon kíváncsi.
-Még mindig milyen sötét van! Remélem a gyerekek becsukták az ablakokat, mert itt hatalmas vihar lesz!- aggodalmaskodik Max egy pillanatig, de a gurulás és a felszállás előtti izgalmak elterelik a gondolatait az otthonról.
A lassan guruló gép útját aprócska kék fények szegélyezik. Néhol felbukkan egy-egy gondosan megvilágított tábla, melyen mindenféle betűk, számok és nyilak hívják fel a pilóták figyelmét valamire.
A kifutópálya színpompás fényözönének megpillantása ismét felfokozza Max izgalmát. Felidézi magában Colette ülésbefeszülős történeteit. A lassú araszolás lehetőséget kínál még arra is, hogy végignézzen néhány felszállást. Ismét letaglózza a történések közelsége.
-Na most majd meglátom, mi az a nagy dolog- mosolyogja el magát Max, miután az előttük lévő gép nem kis hangzavart produkálva nekiindul a talán több ezer kilométeres útjának.
Alighogy ráfordulnak a kifutóra őrületes ülésbefeszülésnek válnak részeseivé az utasok.
-Hé ... hát ilyet senki sem mesélt nekem!- kiált fel magában Max.- Mindenki azzal nyugtatott, nyugtatott(!?!), hogy ráfordulunk, megállunk, és elindulunk. Még ilyet!- csóválja meg a fejét alig észrevehetően.
Látszólag senki sem törődik ezzel a hirtelen felszállással.
-Biztos vadászpilóta volt- jegyzi meg a valaki a kisvártatva.
-Szerintem csak szeretne hamar hazaérni- válaszol vissza valaki.
Max kicsit megmosolyogja az elcsípett párbeszédet, majd bedugult fülekkel, nagyokat nyelve kipillant az ablakon. A város fényei a sűrű felhőpaplannak köszönhetően egy szempillantás alatt elhalványodnak. Imitt-amott azért néha látni némi földi fényességet, de ez talán csak annak köszönhető, hogy az Alpok hegyvonulatai között nem tud olyan vastaggá duzzadni a felhőréteg.
Amikor nem kifele bámészkodik, akkor vagy a vacsoráját fogyasztja, vagy pedig a rövidfilmeket nézi. A filmek között időről időre megjelenik a monitoron az útirány több nézetben. A külső hőmérséklet a repülési magasság, no meg persze a sebesség, mely a földi viszonyokhoz képest elképzelhetetlen határokat lép át. A térkép szerint Korzika közelébe érnek amikor eltűnik a gép alól a puha felhőpaplan. A koraesti nap erőtlen sugarai még itt-ott megcsillannak a gép szárnyán.
Korzikai felett a kapitány is bejelentkezik, némi helyzetjelentéssel.
-Hölgyeim és uraim, Palma de Mallorcán harminckét fok van. Számításaink szerint harminc perc múlva leszállunk a Son San Juan repülőtéren.
-Nem fogunk fázni- jegyzi meg Max félhangosan.
-Ne is mondja- válaszol a szomszédja némi szuszogás és két korty sör között.
Maxnak a nyelvén van a kérdés, miszerint akkor miért ilyenkor utaznak ide, hiszen Izland, vagy Grönland is fogad mostanság látogatókat, de lenyeli a gondolatot. Jobban érdekli az alattuk tovatűnő táj. Az ablakból úgy tűnik, hogy egy sziget felé közelednek. A monitoron megjelenő térkép tanúbizonysága szerint valószínű, hogy Menorca partmenti városainak fényét lehet már látni.
Max döbbent arccal figyeli, hogy a repülési magasság folyamatosan csökken.
-Hölgyeim és uraim megkezdtük a leszállást- jelenti a kapitány.- Köszönjük, hogy a légitársaságunkat választották. Búcsúzik önöktől Thorstein Tollmann kapitányt és a gép személyzete. Érezzék magukat nagyon kellemesen Mallorcán.
-Köszönjük- hallatszik innen-onnan, mindeközben Maxnak egy tonnányi szikla esik le a szívéről.
Menorca felett néhány perc alatt átrepülnek. A gép erőteljes manőverek után ismét simán repül, ám folyamatosan süllyed.
-Látja, az ott már a pálmai katedrális- mutat az ablak felé szuszogva a sörkedvelő útitárs.
-De szép!- próbál Max lelkendezni mindannak ellenére, hogy majdnem az orrában van a kedves szomszédjának a mutatóujja.
A látvány egyébként valóban leírhatatlanul csodálatos. A sárgás ragyogásba burkolódzott város utcáinak kusza szövevénye, a kikötőben horgonyzó tengerjárók fényei, na és persze mindebből látványosan kiemelkedő katedrális monumentális épülete bármely festő ihletét felcsigázhatja.
A főváros fényei csakhamar eltűnnek. A repülőgép erőteljes ereszkedésbe kezd, melynek végén a futóművek rövidke sikollyal jelzik a földetérést.
Max némileg meglepődik a felzúgó tapsviharon, de ő is csatlakozik a többiekhez.
A gép félelmetes gyorsasággal lassul. A terminálrengeteg előtt elhaladó gépből tökéletesen belátni a várócsarnokokba, ugyanis a kis utcácskákkal tarkított világos épületek sarkai félkörívben le vannak kerekítve, és üveggel vannak borítva.
A sötétedés mit sem látszik a forgalmon. Mindenhol várakozó, és indulófélben lévő gépeket látni.
-Itt aztán van meló- biccent kifele a fejével, két nehezen megszerzett levegő között a terjedelmesen sörszagú útitárs.
-Én is csak nézem, ezt a nagy sürgést, és nem hiszek a szememnek- válaszolja Max, immár levetkezve magáról a repülés okozta minden feszültséget.
-Pedig elhiheti, itt egész nap ekkora a munka. Azt mondta a fiam, hogy ez a repülőtér főszezonban a legforgalmasabbak közé tartozik a világon.
-Igen ezt én is hallottam-
-Jaj bocsánat- kezd bele az útitárs a mondatába, de már befejezni nem tudja. Max szörnyülködve nézi, ahogy a körben elhelyezkedő ismerősök csak adogatják a férfinak az ülésükhöz mellékelt erős papírzacskókat, melyeket az útitárs annak rendje és módja szerint ki is bélel.
Két ingerencia között Maxnak sikerül kimenekülni az üléséből. Szerencséjére néhány sorral hátrébb valaki feltartja a sort, úgyhogy minden bonyodalom nélkül ki tudja húzni a táskáit a poggyásztartóból.
Az ajtóban a gép személyzetének jókívánságai jelentik az igazi elszakadást a német földtől. A terminálba vezető folyosón már szapora léptekkel halad át. Talán kicsit tétován, az igaz, de az érzéseire hallgatva indul meg a tömeg után valamerre. Néhány lépés megtétele után már felfedez néhány útbaigazító táblát, melyek megerősítik abban, hogy jó irányba halad.
Sietős lépteit, kényelmesre fogja, hiszen rengeteg látnivalót talál az útjába eső helyeken. Például hosszasan elidőzik egy kis falut imitáló részen, aminek a középén egy szélmalom díszeleg. Legszívesebben beülne egy jó korsó sörre, de meggyőzi magát, hogy lesz még elég ideje iszogatni.
Továbbsétálva teret enged a lustaságnak, és fellép a mozgójárdára, mellyel egészen a csomagkiadóig halad. Rápillantva az órájára el sem hiszi, hogy már majdnem fél órája kiszállt a gépből.
A futószalagról leemeli a csomagjait, majd a kijárat felé veszi az irányt, ahol már látja az iroda képviselőit.
-Üdvözöljük Mallorcán- mosolyog rá az egyik képviselő, miután végez az előző utas eligazításával.- Alexandra Gittel vagyok. Melyik szállodában fog lakni?
-Üdvözlöm- mosolyodik el Max.- Maximilian Flint vagyok és a Hotel Neptunoba foglaltam szobát.
-Igen, meg is van- a F 26-os buszt keresse meg- néz fel a papírjából a hölgy.- Itt áll a parkoló elején. Amint kilép az ajtón meg is fogja pillantani. Az irodánk emblémája és neve is rajta van a buszon.
-Köszönöm, nagyon kedves.
-Kérem, érezze jól magát- mosolyodik el az idegenvezető.
Max továbbindul az ismeretlenbe. A terminál klimatizált épületéből kilépvén valami csodálatos melegség csapja meg az arcát. Egy percre megáll és körbenéz. A magasbatörő pálmafák között a nappali világosságot adó fényáradatban temérdek busz várakozik. A díszkővel kirakott járdákon mindenfelé a csomagjaikat húzó-vonó embereket látni. Max nagyot mosolyog, amikor a tekintete egy hat év körüli kisfiúra téved. Az aprócska fiúcska nálánál legalább mégegyszer nagyobb bőröndöt húz maga után. A hősies önfeláldozása a szülei arcára is mosolyt csal, amikor kilépnek egy busz takarásából.
-Na induljunk- adja ki Max magának a parancsot.
Az idegenvezető útbaigazítását követve azonnal rátalál a hófehér, és ráadásul hamisítatlanul német technikát magában rejtő buszra. Középtájon talál magának szabad helyet. Kényelmesen elhelyezkedik a sárga-kék plüss ülésben.
Az ablakból csodálattal figyeli a szervezetten működő nyüzsgést. A mellettük lévő parkolóból kiálló busz helye talán ha egy percig marad üres. Rögtön újabb busz érkezik valahonnan, hogy felvegye az utasait és elfuvarozza a valamelyik szállodába.
A nézelődést a busz ajtajának becsukódása szakítja félbe.
-Üdvözlöm önöket ismételten, Alexandra Gittel vagyok, az önök idegenvezetője- hallatszik a hangszóróból.
Max felpillantva meglátja a sofőr mellett álldogáló, és mellesleg igencsak szemrevaló teremtést.
-...és a hotel Neptunoba tízre megyek. Az étterem előtti hallban várom Flint urat és Schmidt asszonyt, valamint a Krabbe családot. Amennyiben a közeli szállodákból valaki át akar jönni, mert sietne napozni, természetesen őket is szívesen látom. C'an Pastillába...-folyatatja az idegenvezető a gondolatát, de, mivel ez már nem vonatkozik Maxra nem is nagyon figyel rá.
-A lényeg, hogy holnap reggel tízkor a szálloda halljában- foglalja magában össze Maximilian a lényeget.
Miután Alexandra végére ér a mondanivalójának leszáll a buszról és láthatóan rohamléptekkel átszáll a következő buszra, mely majdnem velünk szemben parkol.
A sofőr bekapcsolja a rádiót. A busz pergő spanyol szavakkal és ritmusokkal telik meg miközben a parkolóból kikeveredvén rátér az autópályára. A felüljárókon áthaladva, remek rálátás nyílik a repülőtér esti nyüzsgésére. Elhagyván a légikikötő látványvilágát csakhamar letér a busz El Arenal felé. Modern és kevésbé modern házak között tekereg a szűköcske út. Itt-ott megállnak, hogy az éppen útba eső szállodához le tudjanak szállni az utasok. Egyikük-másikuk arcán fáradságos redők társulnak a boldogság vonásaival. A talán a viszontlátás öröme ez, mely elsöpör minden fáradalmat, hiszen a cél előttük áll. A kiválasztott szálloda, melyet megeshet hogy már ismernek, a kényelmes szoba, a kilátás az erkélyről, a melegség mely átjár minden zeget-zugot, és persze nem utolsó sorban a tenger, melynek hűs hullámai felüdülést adnak a legmelegebb percekben is.
-Hotel Neptuno!- szól hátra sofőr miután leparkolta a buszt. Max felvillanyozódik a szó hallatán. Csomagjaival a kezében lassan lekászálódik a buszról. A buszvezetőnek megmutatja, hogy melyek az ő bőröndjei, majd elindul a kis utcában található szálloda fele.
A főutcában dübörgő zene hallható. A Megapark névre keresztelt romos kastélynak megépített szórakoztató centrum falai pontosan a szálloda mellett állnak, mindössze egy szűk utcácska választja el tőle. Max némileg csodálkozik, hogy falak a vártnál is jobban felfogják a zenei hullámokat, ám ennek ellenére azért kicsit dühös a hölgyre, aki ezt a hotelt ajánlotta neki. Kicsit gondterhelten ballag egy meglehetősen kényelmes léptekkel, ám úgyszintén egyedül érkező hölgy után. Gondolataiban düh, és kíváncsiság kavarog. Fel sem tűnik neki, hogy a hölgy egyre közelebb kerül hozzá.
-Most van itt először?
-Igen- válaszolja Max kicsit meglepetten.
-Szép itt, ugye?- folytatja a hölgy.
-Valóban káprázatos, talán szebb, mint a katalógusban. Csak ez a zene kicsit meglepett. Nekem ezt senki sem mondta az irodában.
-A szobában semmit sem fog belőle hallani, nekem elhiheti! Többször laktam már itt, de még sosem zavart a zene-bona. Ha gondolja szívesen megmutatom önnek a környéket- vált témát az ismeretlenből előbújó útitárs, akit Max már a repülőtéren is látott pár pillanatra.-, tudja én minden évben itt töltöm a szabadságomat. Jaj bocsásson meg- mosolyodik el zavarát leplezve a hölgy.- Olyan figyelmetlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Katja Schmidt vagyok.
-Én Max vagyok, Max Flint. Örvendek- mosolyogja el magát az első percekben igencsak meglepődött arcot vágó Max.
Az ismerkedést követően már egymás mellett teszik meg az út hátralévő részét. Max annyira belefeledkezik a beszélgetésbe, hogy meg sem hallja a basszusokat. A bejelentkezést követően megegyeznek, hogy a reggelinél találkoznak.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Eltöprengek című alkotáshoz

Hayal alkotást töltött fel Újrakezdés címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Találkozunk című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Felolvasó esten című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Kellevélbe csavart gombócok. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Túl korán című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/3 című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/3 című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) szakadárok című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = X és Y címmel

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Ballagás a János hegyi óvodában címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)