"Hát miért mindig csak veled van a baj?
A bátyád olyan okos, nővéred tisztelettudó,
húgod egy földre szállt angyal, öcséd is minden, mi jó;
de a te fejeden mindig ott a vaj.

Miért mindig rád kell várni reggel?
Mikor amúgy is késésben a család
- a tesóid felfogják - csak te vagy az a galád,
akit egyfolytában ébresztgetni kell.

Hol jár az eszed, ha hozzád beszélek?
Mindenki más ugrik első szóra,
nálad meg csak ketyeg az az óra,
s választ is csupán ünnepnap remélek.

Meg az a dübörgés, amit zenének hívsz...
Bezzeg a Pannika, lám, hogy zongorázik!
Művész lesz belőle, már előre látszik...
És igaz a pletyka, hogy néha füvet szívsz?"

Mondhatnám, hogy nem, de nem felelek néki,
hadd higgye, hogy neki is szabad a panasz,
mert ott van az a négy tökéletes kamasz,
s ha rossz kedve van, hát senki sem érti;

hogy ennyi remekmű közt vajh' mi baja lehet?
De itt vagyok én! - szép fekete bárány,
meggyőzöm őket, hogy lelkem csupa kátrány...
"Hát hogy csúszott be ez a tökéletlen gyerek?"

Most már sopánkodhat, nem szólják meg érte:
fürödhet a mások hű sajnálatában;
nem fogja tudni, hogy az ötből igazában,
én voltam, ki magát feláldozta érte.