( Csobai István - Artur és Wendler Zoltán - Artúr )

A kisebb gyerekek már aludtak a kemence körül kialakított fekvőhelyen. Ott jó meleg volt. Ő és a két idősebb fiú távolabb ültek a nyers deszkából ácsolt asztal mellett. Szótlanul bámultak bele a ház hűvös levegőjébe.
Jövő héten itt lesznek a tornaiak. Át kell majd adni nekik a cselédlakást. Egy éve, hogy a tüzes gépnél meghalt a ház ura. A férje, Gyula gépészkovács volt. Messze földön a legjobb a szakmájában. Mióta megtörtént a tragédia, azóta az őrgróf jó indulatából lakhattak még itt, de most már kell a hely az új kovácsnak, aki Tornáról szegődött ide. Ott is volt a grófnak két tanyája. No, meg rengeteg ismerőse.
A grófnak volt egy lánykája is. Tegnap, mikor itt voltak együtt a háznál, akkor a kislány ráült a hintalóra, amit még a Danyu bácsi faragott a gyereknek egy nagy görbe fadarabból. A leányka a szép fehér ruhácskájában aztán lehuppant a hintalóról a sárba. A gyerekek nevettek, a gróf viszont káromkodott. Akkor közölte velük, hogy el kell menniük. Nem a hintaló miatt. Csak azért jött, hogy ezt megmondja nekik.

Ahogy ott ült a gyenge gyertyafényben, elgondolkodott. Hová menjen a hat gyerekkel? A férje rokonai Mérán laknak. Egyik se fogadná be, mert mind haragszik rá. Aztán meg nincs is hova. Szegény emberek azok. Maguknak sincs elég hely, és éppen elég nélkülük is bajuk. Nem kell nekik a másé. Egyszer azt is megkapták tőlük szóban, hogy minek kellet a Gyulának nemesi származású lányt elvenni? Talán, mert szerették egymást.
Ha nem lennének a gyerekek, menne a Gyula után. Megtalálná a módját, hogy eleméssze magát. Istenem! Milyen nyomorú az élet. Nem lesz, aki befogadja őket. Nyakukon a tél. Megfagynak a hóban. Bár csak ilyen könnyű lenne!
Az ételt még csak kikerítik valahogy. A legidősebb lány egy ideje már cseléd Miskolcon. Szegényke, mindenét haza adja. Még a ruhát is eladja magáról, amit ajándékba kap. Ez a két iker fiú pedig napszámba jár dolgozni, pedig csak tizennégy évesek.
Azt a kis bútort, amit eddig gyűjtöttek a párjával, hogyan tudja elvinni majd? És egyáltalán hová? Eh! Ez is a kutyáké lesz. Istenem! Ha élne még a Gyula! Milyen erős ember volt! És ügyes! Órát is javított. Olykor még fogat is húzott, ha kellett valakinek.

Titokban azt remélte, hogy a szerszámokat megveszi majd tőle az új kovács. Annak idején csak az üllőért két tehenet adtak. Most meg nem kell senkinek. Ha itt tudnának maradni a tanyán, fel tudná nevelni a gyerekeket. Az a kis föld, amit megművelt, az övé. Nekiadta a gróf. Szemben van egy üres ház. A Göncziéké. Azok eladnák neki, de kétszáz pengőt kérnek. Igaz, így is olcsó, de nem tudja megvenni.
Nemrég kapta meg ugyan az anyja után a hagyatékot. Az apja már korábban meghalt. Száztíz pengő az öröksége, ennyit hagytak a hitelezők. Elment a tartozásokra ház is, meg a föld is.

Elővette a kis fadobozt, miközben körülnézett. Már csak egyedül volt ébren. Az idősebb fiúk is lefeküdtek, míg ő a gondolataiba merülve ült az asztalnál. Minden gyereke aludt, így megengedett magának néhány könnycseppet. Óvatosan tette le az asztalra az anyja ékszeres ládikáját. Valamikor ebben voltak az arany láncok, meg a gyűrűk. Az anyja néha megengedte, hogy felvegye őket. Most egy száz pengős papírpénz volt benne, meg tíz pengő apróban. Ahhoz már többször hozzányúlt, de mindig visszatette. Tudta, hogy egyszer még nagy szüksége lesz rá, ha bajba kerül.
"Na! Nemes Kovács Erzsébet! Nem így képzelted te az életet, mikor még ebből a dobozból raktad a láncokat a nyakadba!" - sóhajtotta félhangosan, majd nyelt egy nagyot. Kinyitotta a ládika fedelét, és hosszan nézte az aljában lapuló bankót. Az éhenhaláshoz sok pénz ez, de a gondtalan élethez kevés.
Hangtalanul sírt a halvány gyertyafényben. Vigyázott arra, nehogy a gyerekek meghallják. Könnyein keresztül szeretettel nézte a két legkisebbet, ahogy átölelték egymást a sötétben. Mint a kismacskák. Gyula, aki az apja nevét kapta, megszólalásig hasonlított is néhai férjére.

Hirtelen azt vette észre, hogy a könnyei a nyitott ládikába potyognak. Megrémült, és gyorsan kivette a pénzt, nehogy megsérüljön. Óvatosan rázogatta róla a könnycseppeket. "Istenem! Ha ebből kettő lenne!" - sóhajtott megint, miközben már ezért az egyért is aggódni kezdett. "Jaj, csak valami baja ne essen! De ostoba vagyok, hogy nem csuktam be a doboz tetejét. Engem még azért is megver a jóisten, ha sírok!"

A pénz kicsit átnedvesedett. Észrevette, hogy felpuffadt az egyik széle. Óvatosan közel vitte a százpengőst a gyertyafényhez. A meleg hatására az egyik sarka kétfelé nyílott. Nem értette, mi történt. Ilyet még nem látott. Két ujja között kicsit megdörzsölte, ahol kettévált. Ekkor a pénz két darabra esett szét. Két százpengős feküdt immár a kezében. Eddig valahogyan össze voltak ragadva, de olyan tökéletes módon, hogy senki sem vette észre.

Nem tudta, mitévő legyen. Az egyik kezében az egyiket szorította, a másikban a másikat. Így ült mozdulatlanul. Nem mert elaludni, mert attól tartott, hogy kiderül, csak álmodta az egészet. Amikor a gyertya a tartóban végig égve kialudt az asztalon, tovább ült a sötétben. Csendes mozdulatlanságban várta, hogy végre jöjjön a hajnal, ami majd beragyogta ezt a sötét világot.