Természet zabolátlan szülöttei,
Ti nagy pusztákon nyargaló vadlovak,
csodalények, a vad szél gyermekei,
csak vágtattok, míg leszáll az alkonyat.
A Föld legcsodásabb lényei vagytok,
ahogy sörényetek lobog a szélben,
ezer dobogó patáitok hallom,
s oldalatok megcsillan a fényben.
Szabadon szálltok, akár a madár,
s értitek a füves sztyeppék énekét.
E léttel, melynek semmi nem szab határt
több ember felcserélné életét.

Ám sokan elvesztették szabadságuk
közületek, fékezhetetlen lovak,
akik elfelejtették honvágyuk,
s most emberek közt élnek boldogan.
Mert ember és ló barátságot kötött,
s a ló gazdáját híven szolgálja,
igát húzva, vagy gyermekek között,
s felengedi az embert a hátára.
De néha, mikor feltámad a vad szél,
eszükbe jut régi, szabad otthonuk,
s fájdalmas nyerítéssel szakad szét
fogolylétük miatti bánatuk.

Drága lovak; mennyire is szeretem,
ha puha orrotok arcomhoz ér,
ha sörényetek símogatja kezem
s hozzátok bújok, sok kinccsel felér.
Nézem, ahogy vadul rohantok tova,
s a napnyugtában egy percre megálltok.
Majd tovább vágtattok, messze, valahova...
A zúgó széllel talán eggyéváltok.