Egy kisasszony, a tavasz,
Visszautasította azt,
Kinek göcsörtös,
Foltos, rozsdás törzse,
Ott várja őt, immáron örökre.

A tavasz persze szaladt, szaladt,
Viszi, szórja a meleget, a nyarat,
Röppen tova, ágról-ágra,
S megvetetten néz a rozsdásra,
A foltos, göcsörtös, rozsdás fára.

Dacos, fölényes, sértve-sértett,
Csak erre a foltos fára mérges,
Ám néha, ha megszelídül, hallja,
Ahogy a foltos göcsörtös rozsdás fa
Hogy hívja-hívja, árvaságát odasúgva.

A megfagyott, a kivágatlan fa,
Most a kisasszonynak adja
Égbe nyúló csupasz ágait,
Hadd tegyen vele akármit is,
Ami szeles hangulatának jólesik.

A kisasszony, a tavasz,
Így utasítja vissza azt,
Kinek göcsörtös,
Foltos, rozsdás törzse,
Az ő orcáját várja örökre.

Hogy tavasszá válhasson őelőtte.