Nem szavalok,
csak hintem betűim hadát,
s azok állnak szépen sorba,
megtörve a vakító fehéret.
Fogócskáznak ők szüntelen,
kergetve az értelem szikráit,
mint tavaszi réten az üzekedő nyulak,
s fel-le kapkodva fejüket,
keresik helyüket a papíron.
Végtelen kínnal szül,
siklik ujjaim közt a mély-fekete iron,
hajtja a kín, mely belülről fakad,
s remélve szabadságát feltör,
odapiszkítva a még szűz lapra...
...így megrontva azt,
lesz termékeny,
sok-sok kis szörnyet teremtve.
Hunyt szemmel látom a rettenetet,
mit szültek tomboló idegek,
pedig csak írok csendesen,
hallgatok s nem szavalok...