Egy félig kimondott
félmondat közönyével,
eléd dobok néhány évet.
A holdsütötte réten, hogy beragyogja
hogy érezd, hogy elbizonytalanít
a halkuló lépted,
s az egyre halkuló szavad.
Üresen cseng már minden szó,
a semmivé vált hajnalpír alatt.
Százszor szültek téged a világra,
hogy a hófehér jázminok körülfonjanak.
Az ízetlen tréfáid elől
a csillagtalan éjek rejtsenek,
hogy a hánykolódó tengerek
hullámai ringjanak.
Hiába minden!
A ki nem mondott szavak
cinkosai lettek az időnek,
a hangos viharoknak,
s a csendesedőknek.
Az új fejezeteknek,
hogy hangosan nevessenek rajtuk.
Nincs őrjöngő vágyakozás,
a kétségbeesett megsemmisülés
szabja szűkre bennünk a derűt,
az örökkévalóság tükrét.
Az akaratlan és torz tévedéseinktől
vergődnünk kell a nincs és van között.
Hol szegényen, hol gazdagon élünk,
- megtántorodunk néha.
Mert a magunk csinálta öröm csak
a gyönyörünk a léha bűnök bűvöletében.
Félünk a holnaptól, a kimondott
és ki nem mondott félmondatainktól.