Egy napban megrendezni az életet. Mindent belepréselni egyetlen hógömbbe, amit nem kellene többé felrázni, s az a csodálatos műhó örökké hullana.
Szeretem a hógömböket. Rajta van a kedvencek listámon. Valami eszményi, idilli világot jelentenek, ahol minden rendben van. Nem kell már teremteni, küzdeni érte, az egész úgy tökéletes, ahogy van. Ez pedig szomorú is egyben. Hiába a hibátlan életkép, ha az keretek közé van szorítva, elzárva, belepréselve egy gömbbe. Lehet, hogy nem léphetünk hátra, nincs mit elrontani, ugyanakkor előre sem és ezzel képletesen hátat fordítunk a újítás varázsában rejlő lehetőségeknek is. Egy helyben toporgunk. Csinos kis műprémekbe bujtatjuk testünket, de belül vacogunk. Valami nincs rendben, hiányoznak a hibáink, annak lehetősége, hogy mozduljunk, cselekedjünk, próbálkozzunk. Bezzeg amikor még nem volt meg mindenünk, és hiányosságainkkal küszködtük végig mindennapjainkat! Akkor hiányzott a cukormázas tökély-világ. Akkor nem akartunk próbálkozni, csak sopánkodtunk: de rossz nekünk! Hogy is van ez? Átkerültünk a túloldalra, a másik póluson imbolygunk ránk szabott kis cipellőinkben, és ugyanúgy folyik minden. Sóhajok szakadoznak fel mellkasunkból. A hó pedig örökké hull, nem tudjuk már lesöpörni piros szövetkabátunkról. De hát mindig is ezt akartuk, nem? Havat, tisztaságot, békét.
Végső soron arra jutottam, hogy nem jó ez így. Megmondták, hogy jó lesz. De nem az. Kicsit azért rosszul érzem magam emiatt. Mi van, ha velem van a baj? Ha csak én nem tudok örülni ennek a fene nagy jólétnek? Ha csak én nem akarok hátradőlve kakaót iszogatni és mosolyogni, nem is tudom min vagy miért? Nem arról van szó, hogy ellene vagyok a jónak, csak éppen... Fura. Így hirtelen a semmiből. Jobban mondva a sok küzdés után. Hogyan kell ezt csinálni? Üldögélek itt, és körülöttem minden nagyszerű, fenomenális, szavakkal le nem írható. Mégis... Szorongok. Lehet, én nem illek a képbe. A mosoly klassz akkor is ha nem magyarázzuk perceken át az okát, viszont az nem megy, hogy elhagyjam a kérdéseket.
A "miértek" roppant idegesítő mormogásokká tudnak válni, ez visszhangzik mindenfelé. Monoton dübörög a vonat kerekek között, ott lebeg a levegőben, ajkainkról folyton felcsendül, mint egy régi jelszó, kántálás vagy nem is tudom már... Zavaró, nem mondom, amikor a zümmögés csak erősödik, a csillapító, hűsítő válasz/válaszok elmaradnak. Ugyanakkor érdekes. "Én nem tudom, de..." Ők sem tudják! Senki sem biztos mindenben, mégis. Azt mondják "de!" Megpróbálják, és igyekeznek mozdulni. Tompítják a kétségbeesés élét azzal, hogy ötletelnek, az események kimenetelét nem is ismerve. És ez jó. Nem kellenek előre gyártott sablon válaszok, százszázalékos igazságok. Hallgatásunkkal azt igazoljuk, hogy nincs értelme, minek szólni, ha a megoldás olyan homályos. Viszont, gondolataink tiltakoznak az ilyenféle magyarázatok ellen. Hiszen a boldogság nem gyömöszölhető be egy pazar kis üveggömbbe, nem szilárdulhatunk folyton mosolygó porcelánbabákká, s nem fogadhatunk el csak azért egy megépített, kész álomvilágot, mert félünk. Attól, hogy nekünk nem menne a teremtés, s gyönge kezeink túlságosan remegnek a "munka" közben.
Néha elfáradunk, igen, de a nagyobb gond a felelősségvállalás súlyából fakad. Az nehezedik ránk, s gerjeszti a hullámokban előtörő, reszkető bizonytalanságot. Ha mi nem teszünk semmit, mások fognak. De az nem biztos, hogy tetszik majd nekünk. Mi lesz majd akkor? Lenyeljük az igazságtalanságokat, a tömegek által harsogott dogmákat, befogjuk füleinket, ráharapunk ajkunkra és elmenekülünk? Elfutunk privát béke-menedékünk vattacukorral kipárnázott gyomrába, ahol már nem kell tennünk semmit a harmóniáért, mivel az eleve adott? Hurrá? Mellé még örüljünk is neki? Nem akarom ezt. Eltávolodni a valóságtól olyan, mint eltávolodni mindentől, amiért érdemes itt lenni a világban. Mindenkinek vannak jó gondolatai, azonban ha ezeket nem mondjuk ki, s a némaság ránk telepszik, akkor kénytelenek vagyunk azon az úton tovább haladni, melyet mások szavai raktak ki. Egyes kavicsok felsérthetik talpunkat, de már nem szólhatunk semmit, hiába szorongatunk drágaköveket markunkban.
Néha csak azt akarom érezni, hogy minden rendben van. Talán el kellene engednem ezt a görcsös akarást. Túl nagy falat. Jó ideje rágom. Fontos a közösség, viszont "mindenek előtt" - ahogy a mondás is tartja - nekem kellene rendben lennem.