Egy házban egyedül élni,
Mi nappal üres, és üresen kong,
Ablaka reccsen, nincs menedékhely,
S csillaggá tör szét a kék horizont.
Üvölt a démon harsogó hangon,
S kezéből kihull a sátánnak szánt lángvirág
-az íriszed kell, a napraforgók és a holdvilág!
Ráveti magát a sárga kerevetre,
S dühében féktelenül kiált.
Tűnjenek el a fényből-lopott színek a képről,
Legyen színtelen az okker és a fényes éjszaka!
Ha vibrál a végtelen mező és a vonagló hegyvonulatok,
Görcsöt fess az olajfa ágra, görcsöt - ami én vagyok.
Narancsszín, kénsárga és okker-vörös...
Legyen a palettádon vér is - ami vérvörös!
Az életed is kell a képekért cserébe,
Mely észrevétlenül felkerült a képre.
Az elméd is kell! - s az örömlányt is tőled elveszem!
Neveddel született már gyermek e világra,
És feleséged sem lesz Sien.
Festened kell, különc vagy.
Meg kell festened Isten Evangéliumát!
A szántók kékjét, az arcoddal Krisztust magát.
A földi lét néhol égkék, narancsszín, vagy kékeslila...
Fuldokló színfoltoktól sápadt az arc,
Ha szűköl a szegény paraszt fia.
De mindig újrasarjad a búza és a békés vetés,
A nappalokra éjszaka jön, s az álomra ébredés.
És tavasszal mindig rügyet bont a mandulafa ág,
Ettől végtelen, s bennünk örök a világ.
Ha felérsz a sziklaszirt fokára -mint az ég vándora-
Dadogd el a színlelést és a csillapíthatatlan vágyat,
Lobbanékony szenvedéllyel fess földi csodákat.
Aranyló búzamezőt a viharos égre,
S vonagló fatörzseket éjfeketére.
Friss szénakazlakat,
- zabolátlan zöld mezőt és lilában fortyogó eget,
Mit szétvet az indulat.
Járj falusi utcán, nézd meg a virágzó gesztenyéseket,
A zöldes-kék cédrusokat, hogy borzolja ágát a lendület.
S ha majd én festek elmédre üres foltokat,
Pórusaidat átjárja majd az őrület...
Meggyötörlek, őrjöngsz - egyszer majd megölsz!