Sárkányok hona volt földünk.
Rút, zabáló, vérengző vadak.
A földet örököltük tőlük,
Belőlük van, mi megmaradt.

Páncéljuk volt a védelem,
Tőrkörmök, kardfog-fegyverük.
Ember nem használt, kérdezem,
Hasonló nem volt minekünk?

Buzogány-farok ejt sebet,
Homlokszarv vértet átütő.
Ezt jól ismerik az emberek,
Lehet hív-harcos, pártütő.

Szörnyeteg dínók, hüllők hada,
Az ember ily külsőt gyakran ölt.
Alatta bárha sokkal szebb vala,
Mégis úgy harcolt és úgy ölt.

Csatában gyilkolni derék dolog,
S özvegyek, árvák könnye hull.
Dicső halált hal a katona
Míg sírján csak vadvirág virul...

Furcsa az ember, furcsa a sors,
Érdekek, s szükség a mozgató.
Ilyen a világunk, szép és torz,
Sokaknak másképp volna jó.

Keveseknek bizony Kánaán,
Hatalom, s pénznek édene.
Nem gondol mások bánatán,
Miattuk mit is érzene...?

Paradicsomból kivert a szelíd,
Édeni gyümölcsöt fogyaszt a vad.
Lángoló kard a kezében feszít,
És te kapukon kívül maradsz.

Ilyen az élet, s ki mást akar,
Hiába lázad jobb reményivel.
Visszaáll ez az ősi rend hamar,
Évmilliárdok bús emlékeivel.

Mégis az élet tartalmaz szépet,
Keresni kell, mi kincsünk nekünk.
Szeretet, küzdés, a nemes végzet,
Kis örömök is, miket élvezünk.

Szerelem, művészet, álomvilág,
Természet szépsége, s humor.
Lelkünkből fakad a boldogság,
Tudta ezt Magyar és Hunor...

S mindegyik újszülött, új remény,
Talán e világot váltja meg?
Mint Jézus érkezett egykoron,
Ígéret minden kisgyerek!