Ahogy kilépek a kapun, látom szemerkél az eső. Sebaj, a posta nincs messze, aztán majd útközben veszek valami harapnivalót, későig benn kell ma maradnom. Remélem nem lesz tömeg a postán, mindössze fél órám van. Sietek. Még jól is esik a szitáló eső, feltartom az arcom, élvezem, hogy hűsít. A postán alig vannak várakozók, milyen meglepő, így hát gyorsan végzek. Már kényelmesebben sétálok, egy gondot leráztam. Betérek egy pékségbe, két sajtos kiflit kérek. Még tíz percem van. Az utcán nagy a tömeg, főleg itt, ahol olyan keskeny a járda. Valamiért nem is halad a sor, zúgolódnak az emberek, lökdösődnek. Csak hangfoszlányok jutnak el a fülembe, valami részegről esik szó. Nem értem, nem is érdekel. Sodor a tömeg. Egyre nagyobb a zúgolódás. Most érek oda, ahonnan a forrás ered. Itt reked meg a tömeg, mert egy idős bácsi ül a járdán, mellette bot, meg valami motyó. Ahogy sodródom el előtte, akkor látom, hogy fél lába van. Az arcán tompa kín. Megviselt, fáradt lehet, vagy beteg. Tehát róla beszélnek. Nem, nem látszik részegnek. A tömeg már tovább sodor, de nem hagy nyugodni a lelkiismeret. Éhes! Igen, éhes lehet, ezt láttam meggyötört arcán. Sarkon fordulok. Úszok szemben az árral. Most már rám is dühösek az emberek, lökdösődnek, morgolódnak. Kihúzódok egészen a járdaszegélyre, s elszántan megyek szembe a tömeggel. Már itt kell lennie, gondolom, amikor egy rendőrön akad meg a tekintetem. Igen, jól gondolom, ott van a bácsinál. Mondja neki, hogy el kell innen mennie, nem tudnak az emberek közlekedni tőle a járdán. Igen persze, jut eszembe, a hajléktalanok meg a koldusok ki vannak tiltva a belvárosból. Rontják a városképet. Milyen könnyen meg lehet oldani a problémákat, mintha nem is emberekről lenne szó. Várok egy kicsit, hátha a rendőr mégiscsak elmegy. Mire végiggondolom, éppen indul, csak még visszaszól, hogy mire visszajön, ne találja itt!
Éppen ritkul az emberáradat, most könnyebben oda jutok a bácsihoz. Megkérdezem nem éhes-e?
Mintha nem értené amit mondok, kezemben zacskóban a két kövér kifli, arra siklik a tekintete, le sem bírja venni a szemét róla.
- Azt nekem adja? Elfogadom, ha nekem adja. - mondja szinte kiguvadt szemekkel, amit azóta sem tud levenni a kifliről. Szó nélkül nyújtom neki a zacskót. Elveszi, hálálkodik, majd azt mondja, hogy mindjárt visszajön a rendőr, el kell mennie innen, de már ereje sincs hozzá, olyan éhes.
- Egye csak meg nyugodtan. - mondom, közben szétnézek. - Nem látom a rendőrt a közelben.
Hozzálát, hálálkodik tovább, így én jó étvágyat kívánok neki és elköszönök.

Visszanézek. Ott a rendőr. Megállok. Mi lesz ebből? Csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.
Látom a bácsi mond valamit, mutatja a kiflit. A rendőr bólogat, majd elindul. Követem a tekintetemmel egészen a sarokig. Ott eltűnik. Tehát elment, ne legyen a közelben, nehogy bajba kerüljön, hogy hagyta enni a bácsit... Az Isten áldja meg érte! Könnybe lábad a szemem, lám, a rendőrnek is van szíve...
Az órámra nézek. Az idő múlásáról teljesen megfeledkeztem. Futva teszem meg az utat az iskoláig. Az ég is egyre jobban hullatja könnyeit. Csaknem lekésem az órám.