Felszisszent a nyírfa,
szíven ütött hangja,
szél suhant át rajta
megremegett lombja,
elinalt, visszatért
csűrte és csavarta,
szinte földig hajlott
karcsú szép dereka.

Viharfelhők jöttek
villámok cikáztak,
az ég erősen dörgött
a szél meg őrjöngött,
mint a dúvad ment
neki a kis fának,
jajveszékelt, nyögött
küzdött, erőlködött,
de ahány karja volt
mind hátracsavarta
a nyár dühbe gurult
sötét zivatarja.

Az ablakból lestem,
egyenlőtlen harc volt,
szívszorító látvány
a küzdelmet látván,
szurkoltam a fának,
gyűlöltem a szelet,
de ereje fogytán
szelídült az orkán,
elszégyellvén magát
odább is somfordált.

A nyírfa állt újra
egyenes derékkal,
levél szemeiből
könnyeket hullatva,
számlálgatta ágát
megvan mind egy szálig,
boldogan sóhajtott,
csak a napra vágyott,
aki mint jó anya,
minden fájó könnyet
gyengéden felszárít.