HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 10

Online vendég: 26

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2012-04-27

A Szörnyszülött

Egy nagyon régi korban történt. Nem a mostani Földünkön, és nem is az előzőn, hanem egy sokkal ősibb világban... A Föld akkoriban sokkal nagyobb volt, mint a mostani bolygónk. A táj rajta kissé kopár, kietlen. A házak alacsonyak, laposak voltak, és hosszan kiterjedtek, mintha az ottani gravitáció nem bírná el az emeleteket...

Ott éltem. Hatalmas, természetellenesen magas nőként. Megvetett tagja voltam a társadalomnak, ami összefüggött a magasságommal éppúgy, ahogy mágikus képességeimmel. Életem eseményei szinte kivétel nélkül fájdalmasak és szégyenteljesek voltak... mégis akad az emlékek között olyan, ami szép és szívet melengető. Ahogy emlékezem, feltűnik egy kicsi emberke arca... Első ránézésre azt hihetnénk, hogy gyerek, vagy törpe. De nem. Apró mérete a társadalmi megbecsültség egyik alapvető záloga volt akkoriban. Díszes, ünnepi, piros ruhát hordott, öltözékével is hirdetvén magas pozícióját. Én óriás voltam, nemcsak hozzá képest, hanem még az óriások között is; vagyis még a megvetettek közt is különösen alávaló. És ez nagyon szégyenletes, már-már bűnös dolog volt akkoriban. Legalább háromszor-négyszer olyan magas voltam, mint a kicsi, piros ruhás emberke. Én fehér ruhát hordtam, ami a tisztaság színe, és a különleges képességeké - újabb példája megvetettségem sok-sok okának.

Két emberfaj élt a bolygón; egy nagy növésű, és egy kis növésű. Az előbbi mágiával rendelkezett, mely megvetettségük legfőbb oka volt, az utóbbi pedig az elismert társadalmi réteg volt, melynek elitjét az Irányítók csoportja alkotta. Én az előbbi, afféle "Átkozott" fajból való voltam, akik rendelkeztek mágikus képességekkel. Az ilyeneket megvetették és lenézték; minél nagyobb volt valakinek a hatalma, annál inkább. És én NAGYON "Átkozott" voltam... Ezt a réteget az alja munkákhoz használták, mint egyfajta megtűrt cselédséget, akik ugyan csupán mocskos aljanép, semmi más, de a piszkos munka elvégzésére azért még fel lehet használni őket is. És a piszkos munka a mágikus tevékenység volt.

Mágikus talizmánokat kellett készítenünk. Ez volt az egyik legalantasabb, leginkább lealacsonyító munka akkoriban. A mágikus talizmánokat abból a célból gyártottuk, saját mágikus képességeink felhasználásával, hogy a mágikus erőt, képességeket korlátozzuk. Elsősorban az Irányítóknak készítettük őket, de az Őrület idejére olykor a mágiahasználók számára is, ha valamiért - rendkívüli és igencsak ritka esetekben - egy-egy megőrült mágiahasználó likvidálását átmenetileg el kellett napolni.

Amolyan "munkásembernek" számítottam, de azok közt is különös mértékben megvetett egyed, az óriások közt is kiemelkedő magasságom, és a szokatlanul erős Átkozottságom - mágikus képességeim - miatt. Elég volt egyetlen pillantás rám, erre a szokatlanul nagy darab óriás nőre, és az emberek undorral fordították el fejüket a láttomra, mintha valami visszataszító, ragályos beteg elcsúfult arcát bámulnák. A látványom felidézte bennük az Őrület előrevetített borzalmas képeit... Az Őrületét, mely az óriások elkerülhetetlen és szükségszerűen bekövetkező átváltozása az évek előrehaladtával a túlzott mágiahasználat következtében. Az én különleges magasságomat tekintve egyáltalán nem csoda, hogy az Őrület legextrémebb és legrémületesebb képeit idéztem fel az engem megrökönyödve bámuló szemekben.

A piros ruhás kis embernek voltam a kegyelem-kitartottja. Kevesebb, mint szerető, de valamelyest több, mint rabszolga. Szerelemmel szerettem, imádtam, rajongtam érte, istenítettem. Egyetlen szavára bármit megtettem volna. Elképzelhetetlen, kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy egyáltalán tudomásul vette létezésemet. Őt nagyon tisztelték és megbecsülték, a társadalom elismert tagja volt, amolyan felső osztálybeli Irányító. Testalkatát tekintve nagyon alacsony volt, nagyon nem volt mágikus ereje, nagyon közönséges ember volt - és mindezekből kifolyólag nagyon rangos és megbecsült személy volt.

Egy talizmán-osztásnál találkoztam vele először, amikor sorban állt a medáljáért - nem akkoráért, amekkorákat én készítettem tucat-számra, hanem jóval kisebbért; neki nem volt szüksége nagyobbra. Már akkor feltűnt nekem. Felfigyeltem a lényéből áradó különös kisugárzására, és a különös, azonnal felébredő, megmagyarázhatatlan kötődésemre hozzá, amit az első pillanattól kezdve, és a későbbiek során is borzasztóan szégyelltem, mégis életem jóformán egyetlen boldogságának forrása volt.

Később megismerkedtünk. A "szeretője" lettem, bár ezt a túlontúl megtisztelő kifejezést sohasem mertem volna használni magamra. Uramnak szólítottam. Néha elheveredtem, és hagytam, hogy élvezetét lelje rajtam. Kicsit bántott is. Ütött, belém rúgott, lekevert néhány pofont. Mosolyogtam magamban gyenge fizikai erején, amivel a legerősebbnek szánt pofonok sem érintettek meg túlságosan. Büszke voltam magamra, hogy egy ennyire gyenge és ennyire megbecsült személy használja rajtam nem létező erejét. Irigyeltem is volna fizikai gyengeségéért, ha az irigységhez nem éreztem volna magam túlontúl méltatlannak. Kimondhatatlanul imádtam kegyetlen érintéseit is; és amikor szexuális eszközéül használt, és tudtam, hogy én lehetek a vágyai játékszere... nos, az öröm és a megbecsültség érzésének leírhatatlan egyvelege ömlött rajtam végig. A törődése nagyon megtisztelő volt számomra. Titokban tartott, hogy ne szégyenüljön meg miattam. Így ment ez egy darabig, amikor is végül mégis rákényszerült, hogy - legalább részben - felfedje a köztünk lévő különleges kapcsolatot.

Egyik nap láttam, hogy a kis emberek nagyon készülődnek valamire... Az Irányítók vezetése alatt kisebb mágikus erejű, de szintén mágia-munkás emberekkel egy hatalmas mágikus talizmánt készíttettek nekem. Mérete és ereje körülbelül tíz-tizenkétszerese volt az Átkozottak számára az Átváltozás idejére készített, hagyományos talizmánokénak. Felfogtam, mit jelent ez a szokatlan sürgés-forgás... noha még fiatal voltam, és a mágiahasználattal csupán néhány évet töltöttem, annak intenzitása viszont messze meghaladta az átlagos Átkozottakét. Akármilyen meglepő is volt, de közelgett az Őrületem ideje...

Új és merőben szokatlan érzések támadtak bennem: nem akartam elfogadni a korlátozást. A medált a nyakamba. Erőm visszafogását. Fellázadtam a rend és a szabályok ellen, a saját erőmet akartam, és nem akartam vele senki mást szolgálni. Önmagam ura akartam lenni - ilyen, és hasonló perverz gondolatok támadtak bennem, melyek egyértelmű jelei voltak kezdődő Őrületemnek. Fellázadtam a különösen nagy - különleges erőmhöz illő - medál felhelyezése ellen; több tucat kis ember alig bírt lefogni és engedelmességre bírni. Tomboltam, és elképesztően jól esett. Közben valahol mélyen, egy szikra maradék józanság azt súgta bennem, hogy nagyon szégyenletes dolgot művelek, és hogy ez azt jelzi, hogy az Őrület idejébe léptem...

A kis emberek megpróbáltak "megmenteni" és kezelhetővé tenni. Csakhogy különleges medálomat megemelni sem bírták, nemhogy felhelyezni rám, mivel nem volt mágiájuk. Normális esetben az őrület első tüneteikor a medál elkészítésére bőven van idő, és annak felhelyezését maga az Átkozott vállalja, hullámzó józansága valamelyik tiszta percében. Bőven van idő - legalább hetek - amíg az őrület olyannyira felborítja belső egyensúlyát, hogy kontrollálhatatlanul tombolni kezd. Nálam ez a folyamat órák alatt ment végbe...

Így hát a medál elkészítésére sem volt sok idő, hozzátéve, hogy a hagyományos, e célból készített medálok több mint tízszeresét kellett elkészíteni számomra. A kis emberek több tucatnyi csoportja együttesen sem tudta felhelyezni rám. Félő volt, hogy kitörök halovány lefogási kísérletükből, és pusztítani kezdek az Irányítók között. Rettegéssel és döbbenettel bámultak rám, ilyen gyorsan elhatalmasodó Őrületre eddig még nem volt példa. Ekkor vált szükségessé, hogy az Uram éljen a köztünk lévő különleges kapcsolat erejével - ez volt ugyanis az egyetlen, ami a józanság halovány szikráját visszahozhatta még belém. Elém állt, és viaskodva a benne tomboló szégyennel és rettegéssel, rám parancsolt, hogy azonnal hagyjam abba a tiltakozást, és vegyem fel a medált. Mintha valami lángolást oltottak volna el bennem... az agyam elkezdett kitisztulni... átvette a helyét a feltétlen engedelmesség vágya az iránt az ember iránt, akit egész életemben a legjobban szerettem. Azonnal abbahagytam a hadakozást az engem lefogó és engedelmességre kényszeríteni próbáló kezek ellen, fejet hajtottam Uram előtt, és felvettem magamra a szokatlanul nagy medált. Uram bölcs és megfontolt volt, jól tudta, hogy noha a körülöttem álló több tucatnyi, engem kordában tartani képtelen kis embert majdnem megöltem, mégis elég lesz egyetlen ember szigorú tekintete, és azonnal engedelmeskedni fogok.

A talizmán úgy hatott, hogy minden mágiámat, amivel rendelkeztem, visszavezetett belém, és ellenem - a mágiám ellen - fordított. A Szelídítés időszaka megszokott esetben néhány hét, legfeljebb egy-két hónap alatt lezajlik; ez a folyamat nálam több, mint egy évig elhúzódott, és kimenetele is látványosabb, drasztikusabb volt, mint többi "normális" Átkozott társamé. Szép lassan, az elmúló hetek-hónapok alatt egyre jobban megnyomorodtam, összetöpörödtem, testméretem a töredékére lecsökkent, és járni is már csak összegörnyedve és vánszorogva bírtam. Az Irányítók arcán a folyamat lassúsága feletti aggodalmat egyre inkább felváltotta a bizakodás és elégedettség.

Az Uram olykor meglátogatott. Szigorúan őrzött cellámból kivezetett kicsit a napfényre. Nyakörvön és láncon vezetett, rángatott maga után, mint egy állatot, és diadalmasan mutogatott ismerőseinek, hogy neki milyen hatalmas és különleges megszelídített Átkozottja van. Dicsőség volt számomra, hogy ilyen büszkén mutogat. Néha pár órányi kimenőt is kaptam vele; az őreim nagyon megbíztak Uramban, és a pár perces kimenők szabálya fölött szívesen szemet hunytak a javára. Ilyenkor elvitt magához. Ezek a percek-órák némelyest visszaidézték a régi szép időket. Megütött, passzióból, amin én vidáman nevetgéltem, bár ezek az ütések már jobban fájtak fizikailag, mint korábban. Néha rám szólt, hogy feküdjek le. Felmászott rám, és kiélte rajtam a vágyait. Ez számomra hihetetlenül nagy öröm és nagy megtiszteltetés volt. Ezek a találkozások voltak számomra a legnagyobb boldogság az életben.

Ahogy múlt az idő, újabb merőben szokatlan jelenséget tapasztaltak nálam az Irányítók, ami ismét rettegésre adott okot a kis emberek körében. Minden Szelídítés és a különösen nagy méretű medál dacára ismét elkezdtek rajtam kiütközni az Őrület jelei... Egyszer például, minden erőmet összeszedve, leszedtem magamról a talizmánomat - ami nem volt könnyű, mert egyrészt meg voltam nyomorodva és le voltam gyengülve a talizmántól, másrészt pedig a talizmán levételéhez is mágia kellett, a talizmán pedig minden általam használt mágiát automatikusan ellenem fordított. Végül mégis sikerült megoldanom a problémát, és levennem a medált a nyakamból...

Felszabadult a mágiám, és az Őrületem teljes erővel elkezdett tombolni. Megsokszorozott bosszúszomj és pusztítási vágy öntötte el tagjaimat és elmém legapróbb zugát is. Meg akartam ölni az Uramat. Gyanútlan látogatása során, a medálom levételéről és Őrületem elszabadulásáról mit sem sejtve, közel jött hozzám. Én rátámadtam, egy éles szerszámmal a kezemben - talán kés volt, amit étkezéshez adtak, és én a cellám kövén élesre csiszoltam a pengéjét, vagy egy elhajlított edény... már nem emlékszem. De hiába borította el teljes tudatomat az Őrület és a csillapíthatatlan bosszúvágy, mégsem sikerült megölnöm őt, minden elszántságom ellenére. Miközben alaposan összeszurkáltam a testét, hallottam a könyörgését, a szavait, amik egyre inkább eljutottak a tudatomig. Elmém józanságának egy eldugott, alig észrevehető kis szikrája felvillant. Őrült pusztítási vágyam sűrű ködén átszivárgott a hangja, meghallottam a szavait. Emlékeztetett arra a sok kegyre, amit tőle kaptam... és én elszégyelltem magam. Azt mondta, nagyon meg fogom bánni, amit most tettem, és hogy vegyem vissza magamra a medált azonnal. Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem.

Ezek után Őrületem kordában tartása érdekében megerősítették a medálom mágikus erejét, de nyílt titok volt, hogy ez csak ideig-óráig fog segíteni, és az Irányítóknak fogalmuk sincsen a hosszú távú, biztonságos megoldásról. Nagyon féltek tőlem. Ismét megzabolázott állapotomban ez elmondhatatlan mértékű szégyennel töltött el engem.

Uramnak össze volt szurkálva a teste, zúzódások és törések csúfították, több sebből vérzett, mikor az őrök kivitték szégyenletes cselekedetem után a cellámból. Nagyon rossz állapotban volt. Hetekig lábadoznia kellett, és én nagyon szégyelltem magam; nemcsak a tettem miatt, hanem azért is, mert abban reménykedtem, hogy bejön hozzám, a cellámba meglátogatni engem, amikor felépül. Szégyelltem magam, hogy egyáltalán reménykedek ebben, mert tettem után ezt egyáltalán nem érdemeltem meg. De nagyon hiányzott. Sokáig vártam rá, nagyon sokáig. Hónapok teltek el... azt hittem, nem látom soha többé. Már kezdtem feladni a reményt... de végül eljött. És a megtiszteltetésem döbbenetes és váratlan megnyilvánulásaként, azt mondta, hogy szinte elmondhatatlan mértékű kegyben fog részesíteni. Megszabadít a földi élet nyűgjei alól.

Az Uram mágikus erősítő medálokkal a nyakában érkezett, amin először kissé meglepődtem, de udvariasságból nem kérdeztem rá az okára. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy vállalja, hogy ezekkel az eszközökkel a nyakában lássam. Megkért, hogy vegyem le a mágikusan megerősített medálomat - ő ezt nem tudta megtenni, nemhogy egyedül, de egy tucatnyi segítséggel sem -.

Mint korábban említettem, a talizmán levétele roppant nehéz és fájdalmas volt számomra, hiszen minden egyes szikrája a megtett erőfeszítésnek az erőm ellen fordult, és fájdalmasan belém marva mintha kihasított volna egy darabot belőlem és az erőmből. A megerősített medál levétele pedig szinte lehetetlen küldetés volt, a szinte elviselhetetlen belső kínon túl fizikai és mágikus erőm nagy részét felemésztette... de őérte megtettem. Ekkor az Uram késlekedés nélkül egy rövid, széles pengéjű karddal - ami az én méreteim mellett inkább apró tőrnek tűnt -, a földre helyezett medál közepébe döfött, de csak egy kicsit; így elég nagy mennyiségű mágia szabadult fel. Ez a mágia a határát súrolta annak, amennyit ő - a mágikus erősítésekkel együtt - elbírt, de persze csak egy töredéke a medál által elnyelt saját erőmnek. Ezt a mágiát az Uram felszívta magába, amitől átmenetileg elég erős mágiája lett - mely ugyan nem érte el a kisebb méretű Átkozottak erejének egy kis részét sem, de jóval meghaladta a legmagasabb Irányítók lehetséges mágikus erejét. Kezdtem érteni, miért volt szüksége az erősítő talizmánokra.

Ezután odalépett hozzám. Arcán zord szigor, mégis mintha valami sajnálat és szomorúság vegyült volna a szemébe. Így még soha nem nézett rám. Tekintete zavarba ejtett és meghatott. Igyekeztem az összes szeretetet belezsúfolni tekintetembe, hogy viszonozzam azt a kedvességet és törődést, amit tőle kapok... Ekkor egy pillanatra behunyta a szemét, összeszedte minden erejét, és a pengét a mellkasom közepébe döfte.

Elég sokáig - hosszú percekig, vagy talán órákig - vergődtem és haldokoltam. Az Uram nehezen bírt velem. Minden fizikai és átmenetileg nyert mágikus erejét megfeszítve küzdött, hogy mélyebbre nyomja a pengét, és közben semlegesítse a maradék felszabaduló mágiámat. Szinte fuldokolt az erőfeszítéstől. Amikor már látta, hogy a folyamatot nem tudja így se-úgy se felgyorsítani, abbahagyta az erőlködést.

Aztán csak állt fölöttem, és nézett. Igyekeztem fogyatkozó életerőm maradékát arra szánni, hogy a szeretetem sugározzam felé a tekintetemen keresztül. Felismerve szemeim csillogását, úgy döntött, hogy ő is kimutatja különleges szeretetét irántam. Elkezdett tapogatni, miközben haldokoltam, majd felmászott az életenergiát folyamatosan veszítő testemre... Életem utolsó perceiben még éreztem, ahogy örömét leli bennem... Ennél csodálatosabb, méltóbb, megtisztelőbb halált nem is adhatott volna... Éreztem, hogy közeledik a vég. Könnyes szemekkel ránéztem; alighanem rájöhetett ő is, hogy nincs már sok időm, mert hátralépett és döbbent szemekkel nézett. A mellkasomból egyre több energia szabadult fel, az áramlás egyre jobban felgyorsult. Végül a halálom pillanatában az egész testem felrobbant; a darabjai - felszabadulva a korlátozás alól, ami a Szelídítés eredményeként visszafogta erőmet és testméretemet - egyszerre hatalmasra nőttek; olyan nagyra, mint amekkora a testem még fénykorában, az Őrület ideje előtt volt.

Több tucatnyi kis ember cipelte a testem - az egyik legnagyobb Átkozott testének - darabjait hosszú sorban a máglyához, amin elégették. A halálom pillanatában a testem felrobbanásával és darabjai szétlövődésével párhuzamosan a mágia annyira távol lökött a testemtől, hogy alig bírt a szellemem visszaszállni és megnézni a temetésemet fölülről. De végül sikerült visszatérnem és megközelíteni halott testem annyira, hogy láthassam, mi lesz végső sorsa. Testem darabjai szokatlanul intenzív kékes-zöld lánggal égtek el a máglyán. Az emberek - az Irányítók és az Átkozottak egyaránt - megkönnyebbültek, hogy kimúltam. Mégis, azoknak, akik jelen voltak, egyszerre nagy megtiszteltetés is volt az Uram meghívása a temetésemre, egy ilyen különösen nagy és különleges erejű Átkozott temetésére.

A medálomat hosszas munkával darabokra törve, mágiával erősítették a sírhelyemre, hogy onnan többé ne lehessen elmozdítani. Sírom hatalmas felirattal hirdette a későbbi korok számára, hogy itt olyan Átkozott földi hamvai találhatóak, amilyen még a történelem során nem született. Itt nyugszik a Szörnyszülött.

(2012. március 20.)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2012-05-14
Összes értékelés:
14
Időpont: 2012-06-01 18:10:27

A másság tragédiája...

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Lett-rém című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lett-rém című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhség című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)