HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 7

Online vendég: 38

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49113

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: SA beachFeltöltés dátuma: 2012-05-06

A Terv/3.fejezet

1992. áprílis 17., vasárnap



3





Fájdalmasan lerogyok az ágyamra, és megmarkolom a lábam ujját. Még szerencse, hogy nem vérzik. Még csak az kéne, pont ilyenkor. Épp a fürdőszobából szerettem volna kilépni, amikor véletlenül belerúgtam a küszöbbe. Pár másodpercnyi szorítgatás után enyhült a fájás, és a bizsergés is már a múlté. Felállok és az előre kikészített elegáns, makulátlan öltönyömhöz sétálok, és magamra öltöm. A zakót gondosan beparfümözöm, az egyik legkiválóbb márkájúval. Közben csakis a vacsorán kattog az agyam: ez lesz eddigi életem legjobb, legszebb, legromantikusabb estéje. És aminek a legjobban örülök, hogy mindezt egy csodálatos nővel élvezhetem ki.
Kihozok a szobámból egy vörös nyakkendőt, amin gyönyörű árnyalatos minták fonódnak egymás köré. Felkötöm magamnak és a tükör elé állok, hogy gyönyörködjek magamon. Férfiasságom mosolyt csal az arcomra. Biztos vagyok benne, hogy senki, de senki az ég adta világon nem tudja elrontani a kedvem. Mindenáron azon vagyok, hogy egy csodálatos este legyen a mai. És nem utolsó sorban emlékezetes.
Lehuppanok a fotelba és felkapcsolom a tévét. Még van nem egész fél órám a vacsora kezdetéig. Felállok bekapni két darab rágót, azután azt a szép nagy csokor virágot keresem, amit már direkt kikészítettem egy vázába. A konyhában láttam meg végül. Odamentem, kivettem a vázából, megtöröltem a szára végét, majd letettem az asztalra. Még egyszer beparfümöztem magam, majd amikor már csak el kellett indulnom otthonról, visszaültem a kényelmes fotelba.
Vert a szívem rendesen. Izgultam, nehogy valahogy elcsesződjön a vacsora és totális bukta legyen a vége. Bár az is igaz, hogy ez nem az első közös esténk, de eddig minden alkalommal ideges voltam.
Kapcsolgattam a csatornák közt, de igazán nem figyeltem oda. Nem tudok nem az elkövetkezendő órákra gondolni. Felpillantok a faliórára: még tizenöt perc.
Lekapcsolom a tévét, majd megint a tükör elé lépek, hogy az utolsó simításokat elvégezzem magamon, például hajigazítás, vagy a zakómról a porlesöprés. Mikor ezzel is elkészülök, felveszem a gondosan megtakarított cipőmet. Ma este mindennek tökéletesen kell működnie.
Lekapom a kulcsokat az akasztóról, és amint kilépek a bejárati ajtón - még egyszer körbenézek, hogy mindenem meg van-e -, rögtön visszazárom azt. A zsebemben ott volt a mobil, más nem... a virág! Gyorsan visszalépek a csokorért, bepötyögtetem a riasztó kódját, és bekulcsolom az ajtót.
Lerobogok a csillogó csigalépcsőn, ami mellett kis bokrocskák kezdnek kibontakozni a földből. A ház mögött egy kövekkel körberakott kis halastó áll, ott szoktam pecázgatni, meg néha grillpartyt rendezni.
A házam mellett balra van a garázs, benne az én büszkeségem. Egy kituningolt verda. Hát be kell, hogy valljam, majdnem annyiba kerültek a felszerelések összesen, mint egy vadonatúj autó. Felnyitom a garázsajtót egy távirányítós kütyüvel, majd a jobb oldali falán a kocsikulcsokra is rátalálok. Behuppanok a vezetőszékemre, és beindítom a járművet. A kapu automatikusan kitárul, mielőtt áthaladnék rajta, majd visszaereszkedik valódi helyzetére, ugyanúgy, mint a garázsajtó.
Kitérek az utcából, és a város felé veszem az irányt egy kis rövidítővel. Pár perc alatt odafurikázok az étteremig, ügyesen beparkolok, de a társam kocsiját még nem látom.
Kicsit várok, hátha nemsokára ő is megérkezik. De nem jön, így a bejárat felé indulok.
Már lassacskán tíz perce várok, de ő sehol. Azonban még mielőtt kezdenék berinyálni, meglátom a szürke kocsiját, amint parkolót keres. Ez biztosan ő lesz.
Kiszáll, és felém indul. Szívem egyre jobban verdes. A nő haja vörös és fekete árnyalatú. Jobb karján egy vastag méretű, ezerszínű karkötőt hord. A nyakában ezüst nyaklánc lóg. Szoros, de annál inkább dögös rucit vett fel magára. Amint hallótávolságon belül érkezett, köszöntöttük egymást, majd átadtam neki a virágot és egy csókot nyomtam a szájára.
- Gyönyörűen nézel ki - hízelegtem neki. Ő csak gyengéden rám mosolygott, jelezve, hogy örül neki. Bekísértem őt egy ajtószárnnyal nyitódó étterembe, ami zsúfolásig tele volt emberekkel. A plafonon lámpák tucatjai világítottak. A fülemet, ahogy átléptem a küszöböt, egyenesen megcsapta a morajló zaj. Még csak délután volt, de hemzsegtek a népek.
Egy pincérhez fordultam, és megkérdeztem tőle, hogy melyik helyet foglalták le nekünk. Ő füttyentett egyet, mire az egész díszes társaság felé fordult, csak éppen a pultos nem.
- Menjenek a pultoshoz, ő majd megmondja - válaszolt
kedvesen, majd egy további asztalhoz sietett, hogy a már nem használt eszközöket, tányérokat a tálcájára rakhassa.
- Nem rossz hely - súgta a fülembe Sophie gyengéden. Szívszaggatóan szelíd hangja volt. Ez volt az egyik oka, amiért beleszerettem.
Odamentünk a pulthoz, ami mögött hatalmas készletű borok, alkoholos-, alkohol-mentes sörök, különféle vodkák, ginek porosodtak már össze. A bárpultos egy rövidre nyírt, barna hajú, meglehetősen kigyúrt alak volt. Mint az étteremben dolgozók összes tagja, ő is kék inget viselt, picit sötétebbet a szeme színénél.
- Jó estét kívánok, a nevüket kérném - és már nyitotta is ki a füzetét, amelyben gondolom a foglalt asztalok lehettek beleírva.
- Jó estét - köszöntünk szinte egyszerre Sophie-val. - Marrillin Clark és White Sophie.
- Clark, Clark, Clark... - lapozgatott. - Á, már meg is van, az ablak alatti, kettes számú asztal lesz az - majd a hozzá legközelebb álló pincért magához hívta, hogy mutassa meg nekünk az asztalt. Követtük őt, és helyet foglaltunk a székeken, majd rendeltünk tőle két kirántott sajtot.
Olyan nyugis volt itt minden: se egy rossz öltözetű, se egy csúnya tekintetű embert itt nem látok.
- Jártál már itt? - kérdeztem Sophie-tól.
Megrázta a fejét.
- Akkor majd többször elhozlak ide - nevettem fel.
- Csak úgy legyen - kuncogott, és tekintetével körbepásztázta a zsúfolt termet. Gyönyörűséges színtiszta égszínkék szeme volt. Szinte pompázott a visszaverődő fénytől.
- Csodálatosan szép vagy - mondtam neki őszintén.
- Köszi - pirult el Sophie.
- Ha bevacsoráztunk felmegyünk hozzám?
- Hát - tett úgy, mintha gondolkodott volna rajta -, nem is tudom.
- Lehuppanunk a kanapéra, megnézünk egy jó filmet, közben simogatjuk egymást, karöltve csókolózunk... - gondolataim tovahaladtak a kanapéra, ahol ma este szexelni fogunk. Elmosolyodtam.
- Már alig várom - nyalta meg a szája szélét Sophie. Megmerevedtem odalent.
Pár percig csönd honolt az asztalunkon. Vártam, hogy feljöjjön hozzám. De előtte még kicsit szórakoztatni akartam őt.
- Van számodra egy meglepetésem - jelentettem ki.
- Igen? Mégpedig?
- Majd nálam - húztam csalafinta mosolyra a szám.
- És tetszeni fog?
A lakáskulcsra gondoltam, amit adni fogok neki. Egy másolat. Azt akarom, hogy hozzám költözzön.
- Hát ajánlom hogy tetsszen - nevettem fel. - Egyébként nem valami nagy dolog. De célratörő.
- Célratörő...lássuk csak... egy fogkefe? - nézett rám felvont szemöldökkel. Jézusom. Soha nem értettem, hogy az ilyen lődörségeit tetteti, vagy tényleg komolyan kérdi. Mert egyáltalán nem látszódik rajta, hogy viccel.
- Igen. Meg persze fogkrém - bámultam rá pókerarccal. Azután mindketten felnevettünk. - Majd meglátod.
Pár pillanat múlva megérkezett a kész kaja.
Amikor a kicsit sápadtarcú, de annál inkább unott képű pincér ideért, lerakta a két tányért - bennük fejenként egy darab kirántott sajttal -, és az üdítőket. Megköszöntük neki, majd egy unott bólintással tovalépett.
- Na - szólaltam meg szórakozottan, és a két kezemet
nagy áhítattal összedörzsöltem. Kezembe fogtam a villát és a kést, majd levágtam egy darabot a sajtból, és jóízűen bekaptam...
...volna, ha Sophie nem figyelmeztet.
- Szerintem még nagyon forró.
- Dehogy forró - vigyorodtam el és bekaptam a falatot. Azon nyomban átbizsergett az egész fejem. Szétégette a nyelvemet. Nem tehettem mást, üdítővel kellett lehűtenem.
- Mindig is keményfejű voltál - nevetett közben Sophie.
Ezután egész este csak beszéltünk, és rengeteget nevettünk. Vicceket soha életemben nem szoktam előadni, viszont rengeteg olyan körülmény van, amelyet elhülyülök. Történeteket meséltünk egymásnak - persze rengeteget mondtunk már el magunkról korábban is, de hát a téma örök és kimeríthetetlen.
Sophie-t már lassan két hónapja ismerem. Igazából én az első pillanattól fogva éreztem, hogy számomra ő az igazi, és hogy meg kell őt szereznem. Ez valami belső sugallat lehetett. Magával ragadott a tekintete, a bájos külleme, az egyedi kisugárzása.
Egy születésnapi partyn ismerkedtünk meg. Leültünk egy lépcsőre, és reggelig dumáltunk, nevettünk, táncoltunk. Kölcsönösen megkedveltük egymást, azóta találkozgatunk, de ide még csak most először hívtam el.
A vacsora vége felé a sok nevetéstől már nem mentek le az utolsó falatok.
- Nem bírom - préselte ki Sophie a szavakat egy újabb beköpésem után. - Mindjárt kidobom a taccsot. - És röhögött tovább. Én meg csak mosolyogtam, örültem, hogy ilyen jól elvagyunk mi ketten. Sophie, mikor abbahagyta, próbált elkomolyodni.
- Hallod, most már elég jó? Tíz perce nem tudom lenyelni ezt, ami a számban van - vigyorodott el.
- Meg kéne tanulnod nevetve enni.
- Nevetve enni? - kacagott fel.
- Ja. Nem nehéz.
- Akkor majd tanítsd meg jó?
- Majd egyszer mindenre megtanítlak - válaszoltam cinikusan.
Elmosolyodott.
Azután eszembe jutott valami. Valami, ami nem biztos, hogy jót tesz a hangulatnak, ha megemlítem.
- Sophie, kérdezhetek valamit? - kezdtem bátortalanul.
- Persze, mondjad csak. Mi lenne az?
- Nos, csak az, hogy... nem akarom ezt megint felhozni, de őszintén válaszolj. Szeretsz ott, egy csomó papírok között dolgozni? Hát nem lenne jobb, hogyha...
- Clark - vágott szigorúan a szavamba, majd folytatta minden egyes szavát keményen a fejemhez vágva, - már nem egyszer megmondtam, hogy ne szólj bele a dolgaimba.
- De hát...
- Nincs de! Amit mondtam, megmondtam, és nem nyitok több vitát erről a témáról! Punktum - és tekintetével ellentmondást nem tűrve farkasszemet néztünk. Én csak megvontam a vállamat, nekem mindegy alapon.
- Azért csak gondolj bele - megvártam erre Sophie hogy reagál, de miután nem szólt semmit, folytattam. - Nem jobb lenne neked kozmetikusnál, vagy esetleg masszőrnél dolgozni? Ugyancsak nem? - Megint vártam pár másodpercet, hogy fokozódjon a téma lényege. Sophie kifürkészhetetlen arccal bámult a semmibe.
- Akkor viszont nem értelek. Sokkal jobb fizetést kapsz, sokkal nyugisabb körülmények között dolgozhatsz, és sokkal kevesebbet kell tenned a pénzedért - szinte már susogva mondtam ki az utolsó szavakat. - Csak arra kérlek téged, gondolkodj el rajta, oké?
Sophie végre rám nézett, arcából nem vettem ki semmit, de ennyit legalább kidünnyögött:
- Csak ugyebár a bökkenőt kihagytad, nemde?
- Az nem nagy gond, majd én elviszlek, ha kell - feleltem.
- Már megbocsáss, de hogy vihetnél el, ha minden nap edzésre mész? Ezt már nem egyszer átrágtuk, Clarke - mondta Sophie kidülledt szemekkel, rögtön várva a választ, ami érkezett is.
- Akkor majd te elmész, nincs az olyan messze, Sophie.
- Már hogy ne volna, hiszen a legközelebbi városban van, ami innen csaknem száz kilométer! Nem, Clark, ez nem fog menni. Én kétszáz kilométert minden nap nem fogok utazni - halkult le gyengéden Sophie hangja.
- Mehetsz vonattal is, ha autóval nem szeretnél - Csaknem engedtem Sophie-nak.
- Vonattal? Na ne röhögtess már. A pénzemet szeretném másra is költeni, nem csak vonatjegyekre.
- De hisz éppen erről van szó! A havi fizetés után már
nemcsak vonatjegyre, de még sok minden másra is szert tehetsz.
- És addig vajon mit fogok csinálni, éhezni? Egy hónapon keresztül?
- Gyűjtsél.
- Nem. Nekem ez itt megfelel. Közel is van, és a fizetéssel sincsenek gondjaim.
Amint látta, hogy kezdem feladni a dolgot, gyorsan hozzátette:
- De azért kösz, hogy így aggódsz értem. Nem baj, Clark, nekem ez így jó. - És elmosolyodott, amit egyből viszonoztam. Igazából nem hittem el, hogy így a legjobb neki. De egye fene, nem vitatkozom többet vele.
Ahogy körbetekintettem az étteremben, éppen akkor állt fel a helyéről pár ember, majd elhagyták az immáron üresedő termet. Már csak pár asztal volt elfoglalva, a milyénkkel együtt.
- Lassan menni kéne, nem gondolod? - kérdezte Sophie.
Bólintottam a kérdésére, majd hozzáfordultam:
- Ide még sokszor fogunk jönni - jelentettem ki büszkén. Sophie arcán is láttam, hogy megtetszett neki a hely.
- Hát, remélem is - mosolygott rám szelíden.
- Figyu, jövő héten valamelyik nap? Edzés után simán ráérek mindig. Majd csörgök, oké?
- Rendben van.
Az ablakból kikukucskálva láttam, hogy korom sötét van kint.
Amikor felálltunk a székünkről, nyomban egy pincér jött oda hozzánk. Most nem a sápadt arcú volt az, hanem egy sokkal fiatalabb, férfiasabb - legény volt. Amint látta, hogy Sophie feláll, odalépett hozzá, majd udvariasan behúzta mögötte a széket, meghajolt előtte, és hozzátette:
- Hölgyem, jól érezte magát a vendéglőnkben?- A hangja tiszta volt, mint egy profi énekesnek. Közben Sophie-t bámulta, mintha akarna tőle valamit. Valamit, amit tudom, hogy nem kaphat meg. Közbe kell lépnem, nem hagyhatom Sophie-t ennek a keze közé csavarodni.
- Igen, köszönöm, az ételek kiv...
- Szállj le a barátnőmről, jó?! - rivalltam rá a pincérre. -
Semmi közöd hozzá, hogy jól érezte-e magát, vagy sem! Hagyd őt békén.
- Clark, biztosan nem akart semmi rosszat - nyugtatott
Sophie. De én nem hittem neki.
- Nem akart semmi rosszat? Ha láttad volna hogy nézett rád ez a sz.rfej! Egyáltalán ki vagy te?
A férfi sötéten bámult rám - ügyelve arra, hogy Sophie ne lássa a képét -, mint aki most rögtön le akarna lőni. A tekintetet viszonoztam neki, ahogyan csak tudtam. Egy pillanatra farkasszemet néztünk egymással, mint két régi ellenség, majd a sötét tekintet eltűnt, és ő ártatlanul Sophie-hoz fordult.
- Nem tudom mi van a barátjával, de egy kicsit mintha fáradt lenne.
Sophie mentegetőzni kezdett volna, de én egy laza intéssel belé fojtottam a szót. Közelebb léptem a pasashoz majd mutatóujjammal a melléhez böktem.
- Idefigyelj barátocskám - kezdtem mondani egyenesen a szemébe nézve. - Na húzz el innen.
A pincér bólogatott, mintha ő nem csinált volna semmit, majd mentegetőzve hozzátette:
- Igen persze, de én csak a kötelességemet végeztem, amikor rám támadtál.
- Aha. És az is a kötelességed, hogy csorgó nyállal bámulod a neked éppen bejövő nőket?
- Dehogy, szó sincs róla, én csak... - hagyta félbeszakítva a mondatot, majd segítségért fordult Sophie-hoz.
- Te csak mi? - szögeztem a kérdést a pincérhez.
- Hagyd már, Clark, tényleg nem akart semmi rosszat, csak a kötelességét teljesítette volna, ha te nem szólsz bele - magyarázkodott Sophie.
- Igen, és akkor tőlem miért nem kérdezte meg, hogy hogy éreztem magam?
- Magától is megkérdeztem volna, miután végeztem a hölggyel - mutatott Sophie felé. - Először a nőket, nem
igaz, Mrs...őőő? - fordult újra Sophie-hoz a fekete öltönyös férfi. Egyértelműen látszott rajta, hogy akar valamit a csajomtól ez a patkány.
- White Sophie vagyok.
- Örvendek a szerencsének, Mrs. Sophie - válaszolta a férfi, majd meghajolt, s óvatosan rám sandított. Szemében gyűlölet, s egyben megvetést lehetett látni. - Hadd mutatkozzam be én is - fordult újra Sophie-hoz. - Nick Bernard a nevem.
- Örvendek - szólt Sophie mosolyra húzva a száját.
Pár másodpercig mosolyogva nézték egymást. Ekkor elfogott a magányosság érzése, és azt gondoltam egy pillanatra, hogy én itt fölöslegessé váltam. Hogy ez az alak se perc alatt kitúrt engem abból a helyzetből, amiért én két hónapig küzdöttem. Ha nem teszek valamit sürgősen, akkor még baj lehet. Cselekednem kell. Körbe néztem a teremben, de csak annyit láttam, hogy néhány nézőnk is van. Szememmel a kijáratra néztem, majd Sophie-hoz léptem.
- Gyere, menjünk - megfogtam Sophie kezét, és kifelé
ráncigáltam az étteremből. Mikor Bernard közelébe értünk, már majdnem azon voltam, hogy beverem azt a kibaszott képét, de aztán meggondoltam magam: nem akartam verekedni egy tisztességtelen emberrel egy tisztességes helyen. És felfordulást sem, főleg nem zsarukat. Akkor már komolyabbra fordulna a dolog.
Sophie éppen a bámuló tömegre pillantott, amikor Bernard egyszer csak váratlanul kitette elém a teli tálcáját, ami tőlem meg persze leesett a földre. Hatalmas csörömpölés futott szét a csempén. Szilánkok hada fogadott bennünket, és a legközelebbi asztalokat is.
Sophie hangját hallottam, ahogy felsikít, majd Bernard vigyorgó arcát láttam meg. Most már nem állhattam meg magam, és felpaprikázva Bernardhoz léptem, majd öklömmel rásóztam egy jókorát az arcára. A földre rogyott, és vérző orral, vicsorogva rám nézett. Meg sem próbált felkelni, és visszaadni az ütést.
Ekkor jobbról valaki elkiabálta magát:
- Valaki hívja a rendőrséget!
Megragadtam a kétségbeesett Sophie karját, és a bejárathoz vonszoltam. Egyszer csak megállt előttem a sápadt arcú pincér, elzárva ezzel a kiutat. Nem szerettem volna megtenni, de a biztonságunkért muszáj volt.
- Sajnálom öreg, de... - igyekeztem rejtett megbánást produkálni, majd öklömmel az arca felé csaptam. A szája felrepedt, a férfi pedig a csapóajtónak tántorodott, mire a két szárny kinyílt, majd visszacsukódott. Mögöttünk az emberek felállva ordítoztak velünk, mutogattak, fenyegetőztek. Megfordultam, és kiviharzottunk a nemrég még nyugis étteremből, és a kocsink felé vettük az irányt. Pár méter haladtával elválni készültek útjaink, de Sophie után kiáltottam:
- Szállj be az autómba, elviszlek!
De Sophie rám sem hederített.
- Szállj már be, tudok egy jó helyet! -
türelmetlenkedtem.
Sophie ekkor megállt, és hátranézett. Az étteremből emberek bújtak elő, utánunk rohanva. Sophie elkáromkodta magát, majd velem együtt a kocsim felé vette az irányt. Mögöttünk egyre közelebbről hallottam a dőzst.
Mikor elértük az autómat, se perc alatt bepattantunk az ülésre. A kocsikulcs után nyúltam, de hiába. Nem találtam!
- Az istenit! - ordítottam el magam, és öklömmel a kormányra vágtam. Elkezdtem a zsebembe kutatni, de a kulcs sehol. Egy pillanatra ránéztem Sophie-ra, akin a rémültség formája ült. Hátranéztem, és emberek feje látszott a kocsik mögül. Ezek ha elkapnak, akkor el nem menekülök, míg a zsaruk meg nem érkeznek, gondoltam. A zsaruk után pedig jöhet a rendőrőrs, és ha bűnösnek nyilvánítanak, akkor börtönbe is csukhatnak! Azt már nem, soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha most nem cselekszem. Sophie miatt is.
Ekkor eszembe jutott. A csomagtartóhoz nyúltam, majd gyors terepszemlével ráakadtam a kulcsra. Megvan.
Gyorsan beszúrtam a kulcs végét a kormány alatti lyukba, megcsavartam száznyolcvan fokban, és a motor felbődült. Közben már emberekre lettem figyelmes egyaránt Sophie, és az én felemen is. Zörögtek az ablakon, mutogattak, és püfölték a járgányt. Mitsem törődve ezzel hátrafelé mentem, amikor puffanást hallottam a kocsi mögül. Jaj ne, elgyúrhattam valakit! Ilyenkor már nem tudtam gondolkodni, és a gázt lenyomva egyenesen áthajtottam a parkoló előtti füvön. De még mielőtt elhagytam volna a dühös embereket, betörött a hátsó ablakom, és a szilánkok elárasztották az egész hátsó ülést.
Betörték az ablakot a rohadékok! A drága kocsim!
Sophie felé fordultam, aki még mindig hitetlenül bámult.
- Jól vagy? - szögeztem neki a kérdést.
- Jól hát - felelte bosszúsan. Látszott rajta, hogy nem
nagyon érti, hogy mi is volt a dolog hátulütője az étteremben, hogy az a pasi ki akarta volna csinálni Sophie-t. A jó vacsorának ezzel a kis botlással befuccsolt, noha nem igazán nevezhetjük két pincér orrba verését, és a rendőrség kihívatásának okait kis botlásnak. Ez a vacsorához valahogy nem passzolt.
Félelmetes sötétség volt kinn. Csillagok milliárdjai lestek le ránk, figyelve az eseményeket.
Messziről rendőrök zaját véltem hallani, csak reménykedni tudtam benne, hogy még nem értek az étteremhez, és nem minket üldöznek.
- Hova megyünk? - kérdezte mérgesen Sophie.
Vártam egy picit, szó nélkül bámultam az utat. A csend kínos volt, s hallottam ahogy még mindig fújtatunk az ijedségtől. Még én sem nyugodtam meg rendesen. A hátsó ablakra pillantottam, hogy milyen állapotban van. Bár oda se néztem volna. A kis kedvencemnek hátul nem volt ablaka. Őszintén sajnáltam a járgányt, nem volt olcsó dolog. És megjavítani sem lesz kevés pénz.
- Mivel mihozzánk és tihozzátok nem mehetünk - feleltem Sophie kérdésére, - ezért egy legközelebbi barátomhoz kell mennünk. - Vártam kicsit, hogy mit reagál Sophie, majd mikor egy szó sem hagyta el a száját, folytattam. - A neve Danny. Becsületes ember, nem olyan, mint az a mocskos Bernard. - Újra Sophie-ra sandítottam, mire ő felpaprikázva összefonta a karját, és kifelé bámult az ablakon.
- Ugye már a bocsánatkéréssel nem megyek semmire? -
folytattam szánakozva, a hangomban egy kis bánattal.
- Fölösleges, úgysem gondolnád komolyan.
- Sophie, ne csináld már, én csak...
- Majd otthon megbeszéljük -vágott közbe Sophie.
Megvontam a vállamat, majd megláttam az úton egy nagy darab kátyút. Nem volt sok időm kitérni előle, így hát egyenesen belé hajtottam. Nagyot zöttyentünk az ülésünkön, de Sophie ezután is csak folytatta bús hangulatát, és bámult ki az ablakon.
- Haragszol rám? - kérdeztem váratlanul.
- Mi okom ne lenne rá? - emelte fel a hangját, amiben
egyaránt haragra és gyűlöletre tettem szert. A kérdésére nem válaszoltam, és tudom, hogy ő sem kíváncsi rá.
Én komolyan nem akartam ezt a balhét. És egyébként sem én kezdtem. Ha nem jön oda udvarolni Sophie-nak az a Bernard fickó, már rég nem így állna a helyzet. Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban feltételezem, hogy a kaján vigyor a képén a tálcafelborulás után nem véletlen volt. Megtervezte az egészet, csak azt nem tudom, hogy mit akart vele elérni. Hiszen megmenekültünk. Vagy azt hitte, hogy gyalog jöttem, vagy mi a fene. Lehet, hogy ez a rész is benne volt a tervében, és mi meg egyenesen belesétáltunk! Riadtan körülnéztem az úton és a szélén, de semmi furcsát nem véltem felfedezni. Már kezdtem megnyugodni, amikor megláttam valami fehérben tündöklő furcsát az út közepén. Ahogy reflexszerűen ráléptem a fékre, a sötétben kibontakozott az alakja. A láttára megdöbbentem. Az út közepén egy test volt, ami nem mozgott. Egy hulla.
Mi ez? Mit keres itt egy holttest? Láttam Sophie rémült arcát, majd felém fordítva az értetlenség húzódásai is megjelentek. Haragnak, vagy másnak, ami pár percce még az arcán ült, annak most nyoma veszett.
- Mit keres ez itt? - kiabálta kétségbeesetten.
De ekkor kopogás hangja hallatszott, majd hirtelen elhaltak. Azután egy időben Sophie, és az én oldalamon is valakik feltépték az ajtót, és akaratom ellenére kiráncigáltak. Négyen voltak, ha jól láttam. Kettő-kettő a karomat fogta közre, túl erősen szorítva, hogy még véletlenül se szabaduljak ki. A lábammal megpróbáltam feléjük rúgni, esetleg sípcsonton sarkazni, de nem sikerült, ugyanis a rúgásaim valami keménybe ütköztek a csont helyett. Ez már gáz, itt semmi esélyem a meneküléshez. Látom rendesen felkészültek, ha még sípcsontvédőjük is van.
Ekkor megpillantok még valaki alakját kibontakozni a sötétben. Egyből odanyúl a számhoz, majd az előre kikészített ragasztóval betapasztja. Az arcát nem látom egyiknek sem, ugyanis csukja van rajtuk.
Minél előbb ki kell innen szabadulnom. Muszáj. Viszont a jó hír az, hogy legalább nem zsaruk. Persze még bármi megtörténhet.
- Kötözzétek meg! - parancsolta az előttem álló férfi. A
hangja ismerősen csengett. Három ember fogta meg a csuklómat, egy meg kötözött. Hiába rúgtam oda, azok vagy kitértek előle, és a levegőt találtam el, vagy éppen meg sem koccant nekik. Amikor végzett a kötéssel, visszaállt a helyére.
Sophie felé fordítottam tekintetemet, hogy lássam, mi történt vele. Őt is négyen fogták közre, és éppen akkor tapasztották be az ő száját is. Kapálózott össze-vissza, kiutat keresve, de gondoltam: hiába. Lehajtottam a fejemet. Vajon mit akarnak velünk tenni? Hirtelen megrántottam az összekötözött kezem, hátha meglepem őket ezzel, de fölösleges erőlködés volt.
Ekkor felnézek a férfira, aki betapasztotta a számat, hogy erős szemerőltetéssel hátha kiveszem az arcát a ködben. Úgy láttam farkasszemet nézünk egymással. A szeme keményen belefúródott az enyémbe, az enyém az övébe. Egy szempillantás alatt lekapta a csuklyáját.
Az a férfi állt előttem, akivel összetűzésbe kerültem az étteremben. Bernard volt az. Szeméből megvetés tükröződött, az orrán a vérzés helyett egy jókora vörös folt tátongott. Repedezett száját enyhe, de annál inkább pimasz mosolyra húzta.
- Üdv, Clark - szólalt meg. Próbáltam felé rúgni, de egyből elkapta a lábamat, és öklével erőteljesen a sípcsontomra vágott. Fájdalmamban felnyögtem, a ragasztó nem engedett ki egy szót sem. A számban összegyűlt a nyál, majd zavartával lenyeltem. Sötéten rászegeztem a szemem, és elkezdtem kapálózni. Tudtam, hogy hiába, de valamit akkor is muszáj volt tennem.
- És most szívből visszaadom azt, amit remélem szívből adtál te is - mondta Bernard konokul. Az öklére pillantott, majd rám. Szemeim kitágultak. Nekilendült és csontos kezével erősen az ajkamra vágott. Pár másodpercig nem éreztem semmit, csak Sophie fájdalmas nyögését, de utána a nyelvemmel érzékeltem az áradó vért, és az elkerülhetetlen, bénító fájdalmat. Még soha nem ütöttek szájon, és csak remélni tudom, hogy ez az első és egyben utolsó alkalom volt. Próbáltam elzárni a kiözönlő vért, de a fájdalom minden egyes pillanatban erősebben hasított a sérült helybe. Nyögtem, ahogy csak tudtam, ám ekkor sarkammal a jobb kezemet szorító férfinak a két láb közötti helyre trafáltam. Az nyomban elengedte a karomat, és a rúgás következményeire hűen reagált. Még mielőtt elintéztem volna a másikat, az kifordította a karomat, amitől a földre rogytam. Egy rántással feltápászkodásra kényszerített, majd káromkodva és fájdalmas arccal ugyan, de visszatért a negyedik ember is, és nyomban megragadta a csuklómat, hogy aztán még erősebben szorítsa, mint ahogyan eddig csinálta. A fülembe mormogott valamit, amit nem értettem. Gondolom fenyegető szavak lehettek. Éreztem, amint a körmei belevájódnak a bőrömbe.
- Tudod mit, légy az adósom - szólalt meg Bernard, majd még egyet ráhúzott a képemre. Újabb nyögéssorozat követte ezt, és megint csak a földre rogytam volna, ha a négy ember nem ráncigat fel.
Az az érzésem támadt, hogy most rögtön, sőt, azonnal ki kell szabadulnom, hogy szétverjem Bernard rusnya képét, aki most már vigyorgott rám. Úgy látszik, nem volt elég neki, amit az étteremben kapott tőlem.
- Jó érzés, ha? - suttogta, közelebb hajolva hozzám.
Bólintottam egy nagyot, amire a vigyort átváltotta gyűlöletre. Megfogta a tarkómat, és egy rántással a térdéhez csapta az arcomat. A földre rogytam, és elájultam.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2012-04-20
Összes értékelés:
23
Időpont: 2012-06-27 12:41:13

válasz Finta Kata (2012-06-26 23:24:20) üzenetére
Oké, több ilyen hosszút nem teszek fel. Ilyenre sikeredett, nem akarok fél oldalas fejezeteket írni.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12603
Időpont: 2012-06-26 23:24:20


Nem helyes ilyen sokat egyszerre föltenni. Lám, én sem fogok hozzá. 7 ezer karakternél (szóközökkel) többet ne tegyél fel, annyi időt mindenki rászán.
Majd legközelebb lehet, hogy jövök, elfáradt a szemem.
Kata
Alkotó
Regisztrált:
2012-04-20
Összes értékelés:
23
Időpont: 2012-05-21 12:42:34

válasz Laguna (2012-05-20 15:34:17) üzenetére
Köszönöm, de az első részét még több százan olvasták, a harmadikat már csak a töredéke. Ezért nem is írom tovább :) De a kedvedért továbbírnám :)
Szeretettel:
Szabics
Alkotó
Regisztrált:
2011-02-25
Összes értékelés:
247
Időpont: 2012-05-20 15:34:17

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Jól fokozod az izgalmakat :)
Szeretettel: Annie

Legutóbb történt

alberth alkotást töltött fel Akkor élünk mi igazán... címmel a várólistára

Vox humana bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Hová lettek? című alkotáshoz

Marcsy alkotást töltött fel Az Igazság címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Éhség címmel a várólistára

Miléna bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Újra című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Érzéki csalódás címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)