Mennyire szerettem a hosszú téli estéket! Talán ez volt a legboldogabb időszaka gyermekkoromnak, mert együtt lehettem a szüleimmel. Varázslatosak voltak azok az esték. A kemence árasztotta a meleget. Tombolhatott a tél, vagy ha mégis nagyon hideg volt, akkor a tűzhelyben is égett a fa, ropogott a tűz, még az illata is olyan kellemes volt. Az asztalon petróleum lámpa pislákolt. Nem volt valami nagy a fényáradat, de az asztalon azért jól lehetett látni. Csemegeként sült tök volt az asztalon, vagy tökmag. Nekem mindig oda volt készítve egy bögre friss tej is, lefekvés előtt megittam. Édesanyám leginkább kötögetett ilyenkor, kesztyűt, sapkát, gyapjú harisnyát, pulóvereket. Egy ilyen hangulatos estén tanított meg édesapám kártyázni. Igaz, kártyánk sem volt. Az anyám festette kartonpapírra a figurákat, számokat, a tök alsót, tök filkót, csikót, ászt. Nagyon jó kézügyessége volt, nagyon szépen rajzolt, ebben az egyben biztosan nem ráütöttem. Ezzel az anyám rajzolta kártyapaklival kezdtem el a barangolást a kártyajátékok birodalmában. Eszes gyerek voltam, ezt is könnyen megtanultam, sőt nagyon szerettem kártyázni. Édesanyám üldögélt távolabb, kötögetett, közben bennünket figyelt, a mi játékunkat. A kötésre oda sem kellett néznie, olyan gyorsan mozogtak az ujjai, hogy alig tudtam a szememmel követni, s közben jól mulatott rajtunk.

Édesapám sosem hagyott nyerni, legalábbis kegyelemből nem. Anyám olykor szóvá is tette, a védelmemben. De ő mintha meg sem hallotta volna, csak tanított, magyarázott, mindig újra és újra. Akkor haragudtam rá néha, hogy mindig megver, már már ott tartottam sokszor, hogy feladom, nem kártyázom többé, úgyis mindig kikapok... Most így utólag látom, milyen bölcsen tette az apám, hogy nem hagyott nyerni, csak úgy. Mert így is elérkezett egy napon a nagy pillanat, amikor apám kikapott, én nyertem a partit. No, az volt a felhőtlen boldogság! Most már tudom, hogy nem csak nekem, az apám az én győzelmemnek nálamnál is jobban örült. S közben bölcsen arra is megtanított, hogy mindig, mindenért meg kell küzdeni az életben is, semmit sem adnak ingyen, csak úgy.
Később már magam ragaszkodtam hozzá. Semmi sem kellett ingyen, mindenért meg akartam dolgozni, küzdeni. Így tanultam, nagyon hálás voltam ezért neki.

Az édesanyám által gyártott kártyák csakhamar elkoptak, meggyűrődtek, szakadoztak, letörött a sarkuk. Egyszerre csak magam is észrevettem, hogy a hátlapjáról is felismerem a lapokat, hogy melyik mi. Fel is róttam az apámnak, hogy ő bizony ezt már régen tudja, csak nekem nem szólt, talán ezért tudott annyiszor nyerni. Akkor édesapám elérkezettnek találta a pillanatot, hogy kell venni egy új kártyapaklit, méghozzá, igazit! Na de miből? Élelmiszerből be volt készítve, a padláson a kenyérnek való, a pincében a krumpli, s egyéb zöldségek, az istállóban a tehén, ellátott bennünket friss tejjel, tejtermékekkel, volt baromfi, disznó az ólban... nem szenvedtünk semmiben hiányt, de pénzünk, az nem igen volt. Apám először azt vetette fel, hogy anyám ne vegyen fonalat, hanem ahelyett veszünk egy pakli kártyát. Édesanyám azonnal harci támadásba lendült, hogy hát mégis kinek a lába fagyjon le, csak azért, hogy kártyázhassunk? Apám mosolygott a nem létező bajusza alatt, természetesen számított erre a heves reakcióra. A második javaslata az volt, hogy egy hétig a felnőttek csak egyszer fognak étkezni naponta, csak a gyerek, mármint én ehetek többször. Na, ez ellen viszont én tiltakoztam, és azonnal megfogadtam, hogy én sem fogok enni. Meg kell említenem, hogy nagyon csenevész, vézna kis lányka voltam. Majdnem balhé lett belőle, mert anyám megint csak harciasan apámra támadt, hogy is jut eszébe ilyen ostobaság, és főleg a gyerek előtt... Igaza volt, mint ahogy már előbb említettem, az élelem be volt készítve, azzal nem jutunk előbbre, ha senki nem eszik egy falatot sem, akkor se. A vége az lett, hogy apám lemondott a vasárnapi Magyar Szó-ról. Ez egy napi lap volt, de csak vasárnaponként vette meg apám, ki is olvasta az első betűtől az utolsóig, annyira szerette. Azon a vasárnapon is elment, de újság helyett egy pakli kártyával tért haza. Annyira örültem neki, hogy örömömet látva, a maga bánatáról meg is feledkezett. Hanem a következő vasárnap nem ment a faluba újságot venni. Nem értettem, nekem is hiányzott, mert azért gyerekeknek való olvasmány is mindig akadt benne, s nem utolsósorban, ebből az újságból tanultam meg olvasni alig öt évesen, mégpedig úgy, hogy a szüleim észre sem vették. Meg is kérdeztem apámtól, hogy miért nem megy Magyar Szó-ért? - Három újság árába került a pakli kártya, még nem vehetünk, mondta. - Hát ettől én is nagyon lelombozódtam. De még inkább fájt apám szomorúsága, a magam módján próbáltam megvigasztalni. Egész nap rajta lógtam, mesét kértem, mert azt is gyönyörűen tudott. Mesélni. Ha hozzáfogott, akár óraszám mesélt. Olyan gyönyörű meséket tudott, saját kútfőből, azt hittem soha sem felejtem el őket. Bizony a meséket sajnos elfelejtettem, csak a kép maradt meg, amint apám hanyatt fekszik a heverőn, én ott kuporgok mellette, izgatottan várom, vagy hallgatom a soha véget nem érő szebbnél szebb meséket. De szép is volt, minden bánatom elfeledtem, s így ő is. Mesemondással, hallgatással telt a nap. Anyám, vigaszul mindkettőnknek madártejet készített, s így teltek a vasárnapok Magyar Szó nélkül.

Esténként meg jöhetett a kártyacsata. Most már igazi, eredeti magyar kártyával.