"Hová lettek a családi ereklyék?"
Kutya legyek, ha tudom, hogy van tovább...
Pedig egyszer, régen, fújtam minden sorát -
akkor új volt, hallatlan, botrányos;
ettől zengett folyvást a felbolydult nagyváros:
"Na, de még ilyet! Hát ez a Kálnoky!
Honnan volt mersze ilyesmit ontani
tollából?"
Magától!
S bár elhessegették a berzenkedő szavak,
azért még titkon a fejekben ott maradt:
ízlelgették, forgatták,
fejcsóválva korholták
a művet.
De tűnek
előbb lelsz nyomára szénakazlak mélyén,
s előbb ád füst helyett főnszelet a kémény,
mint hogy egy vers csak addig éljen,
amíg a kritika élteti.

Megöregedtem... Egyre halványodom;
nem emlékszem én már, inkább csak álmodom,
s kapaszkodnék a verssorokba,
de mindjárt az elsőnél megbicsaklik elmém...
Ennyit tudok csak, s hogy nem rímekben írta -
lásd, előttem szálltak emlékeim sírba.
"Szellemképüket az utódok őrzik."