- "Hová lettek a családi ereklyék"?
- Milyen gereblyéket keresel Te?
- Hogy mi?
- Az előbb azt mondtad, hogy...
- Ja, azok nem gereblyék, hanem ereklyék - mosolyodtam el gondterhelten - Bár némi hasonlóság azért van, elvégre az emlékeidet kapirgálod össze velük...

Zsiga értetlenül meredt rám.
- Csak hangosan gondolkodtam - magyaráztam -, hátha idecsalom vele azt a csókos ajkú múzsát!
- Vagy úgy! - bólintott - Szóval írsz.
- Próbálok - sóhajtottam mártírhoz illő tónusban.
- Mi a téma?
- Kálnoky László... Pontosabban az ő egyik versének az első és utolsó sora, a felét épp az imént hallottad. Keretbe kell írnom egy verset vagy rövidprózát.
- Bah, - legyintett a barátom - mi az egy szonettkoszorúhoz képest?
- Miért, Te írtál már olyat?
- Nem. Te?
- Én sem.
- Ismerted Te egyáltalán ezt a Kálnoky-t?
- Nem - vallottam be pironkodva. Hivatalosan elismert könyvmolyságom ellenére a pályázati kiírásban láttam először ezt a nevet.
- Akkor meg minek akarsz szegényen nyerészkedni?
- Zsiga, most hasogattad apró pihékre a karomon a szőrszálakat...
- Na, jó, figyelj; én segítenék neked szívesen, de nem sokat tudok a családi ereklyékről, mert nálunk otthon nincsenek drága holmik. Az öregem régen vágyott egy spéci járgányra, de a nővérem születése után másra kellett a lóvé. Aztán, mire összegyűlt volna a pénz arra a porcelánkészletre, amiről Édesanya zengett ódákat, megjött a Karcsi. A házimozi-berendezés az én lelkemen, illetve bőrömön szárad, a versenyzongora meg Hugién...
- Milyen szomorú história - veregettem vállon együttérzően - De tudod, az ereklyék nem is igazán ilyen dolgok.
- Ha Te mondod.
- Megjegyzem, a húgod óta már eltelt bő tizenhárom év. Mi lett ezekkel az álomtárgyakkal?
- Mármint a kocsival, porcelánnal, házimozi-berendezéssel és versenyzongorával?
- Stimmt!
- Semmi - mosolygott Zsiga - "Szellemképüket az utódok őrzik."