Furcsa térben bolyongsz, elmennél, indulnál,
vár valahol egy vonat, vagy hajó talán...
Nézlek csak, tehetetlenül, kétségbeesve drágám,
ki tette ezt veled, és mi lesz ezután? szemembe
könny szökik, nézem mozdulatlan tested,
szólnék, de a hang is bennreked, az indulat
mint lávafolyam gyűlik bennem, kitörni készül...
Most kezed megrándul, szemhéjad is mozdul,
füledbe súgok, lesem az ajkad, várom, hogy
szólj:- csak tréfa volt, semmi sem igaz! -
De te nem hallasz, csak fekszel, hetek, hónapok
vagy ki tudja mióta, csak a gép monoton zúgását
hallom, ami téged éltet. Meddig még?
Ó, remény hol vagy most, messze kóborolsz,
- közben te küldesz felém egy utolsó félmosolyt -
indul a vonat, tülköl a hajó... s a gép egyenletes
zúgása sípolásba csap át... s én lerogyva, nyüszítve,
gyorsan rebegek el érted egy végső imát!