Lassan haladtam a keskeny úton,
porfelhő gomolygott utánam,
mentem a falutól öt és fél kilométert,
így hát megálltam. Valamikor itt széles út vezetett,
két oldalt fasor... nem találtam magam,
mintha elvesztem volna valahol...
Poros kihalt út, mindenütt búzatáblák,
semmi sem a régi már... múltba veszett a nyár.
Négy évtized után újra itt, ahol azóta nem jártam,
sehol egy fa, egy régi ismerős, ki utat mutatna.
Belegázoltam a búzába, jó magas, szép dús kalászok,
itt egy domboldal, utána egy kis völgy,
onnan vezetett a gyepes út a tanyához.
A domb tetején megálltam, lábamban az erő elfogyott,
éreztem talpam alatt, mennyire ismerős ez a föld,
éreztem a szeretetet, mi belőle jött...
álltam a dombtetőn, nézelődtem, van-e mi ismerős?
Szemben velem a távolban nyárfa nyújtózott az égbe,
ugyanúgy, mint ahogy gyermekként csodáltam régen,
sikítottam örömömben, már biztos, hogy itt kell lennem,
lementem a völgybe, ott balra fordultam,
- láttam a kis utat, amin gyermekként futottam, -
gázoltam a búzában, sehol egy emlék,
- itt kell lennie a nagy akácfának,
ott a tanya, az istálló, a kút, -
kezdtem elérzékenyülni, hogy innen nincs kiút.
Nincs itt semmi, ami megfogható, ami megmaradt,
a földre rogytam cserép, vagy tégla darab után kutattam,
csak egy göröngy, mi kezembe akadt, egy száraz göröngy,
ez az enyém, az én földem, a gyermekkorom, a szüleim,
akik már a föld alatt... nem bírtam tovább, elsírtam magam,
csak ez a göröngy, a göröngy, mi megmaradt!


Erősödött a szél, hűsítette arcom,
bárányfelhők kúsztak, mint egykoron,
akkor figyeltem csak a búzamezőre,
hullámzott, ringott körülöttem,
a szél gyengéden játszott vele,
csak kizárólag az én gyönyörűségemre,
a kalászok együtt hajlongtak a szélben,
mint a tenger hullámzását látnám éppen,
kár, hogy nem vethetem magam a habokba,
talán itt lelhetnék örök nyugalomra,
de eszembe jut, valaha mennyit gyönyörködtem
benne, ez volt az én tündérkertem,
a napfény játszadozott a kalászokon,
pillangók röpködtek, színesek, szépek,
tücskök ciripeltek, a zenét, csakis nekem szerezték.
S ebben a hullámzásban kábán álltam a szélben,
port kavart, lassan belepte a szívem,
nem fájt már semmi... ideje hazamenni.


Akkor apám jött ki az istállóból, hozta
a halott madarat, a macska megfogta az
egyik fecskét, a másik meg bánatában a
fészekben gyászolta párját, amíg meghalt.
Sírtam, zokogtam, eltemettem, kis keresztet
faragtam, azt írtam rá: Itt nyugszik a hűség maga!
Most felrémlett hol a sír, kapartam ki az
elporladt madarat, majd anyám szólt,
kínálta a bögre friss tejet, kinyújtottam érte
a kezemet, sóvár álom, délibáb játszott velem,
nem volt semmi, csak a göröngy a tenyeremen.
Elült a szél is, oly szép volt az alkony, mint egykor,
ismerős bársonyos, otthonos, mégis oly magányos.
Alkonyodott, jó ízű volt az alkony, mint régen, ott
messze a nap a horizonton, most bukik le éppen... ideje
mennem, hogy még sötétedés előtt a kocsimat elérjem.
A göröngyöt ma is itt érzem a tenyeremben.