HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 24

Tagok összesen: 1907

Írás összesen: 50388

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

eferesz
2020-06-07 10:08:07

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / idegennyelvű
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2012-06-25

A Fókás MacCodrum (Skót mese Barbara Ker Wilson feldolgozásában)




Mielôtt még az első hajósok a tengernek fordították volna hajóik orrát, hogy felfedezzék, mi van a szülőföldjükön túl, a Tengerek Királya és Királynéja már akkor békében és boldogan élt a hullámok alatt. Sok szép tengeri gyermekük, barnaszeműek és formás karúak-lábúak, naphosszat a szilaj tengeri lovakkal játszadoztak, és az óceán mélyén viruló vízirózsa ligetekben úszkáltak. A tengerben élő különleges emberek zenélni is szerettek, és bármerre jártak, elkísérte őket a hullámok nevetésének muzsikája.
Ám egy napon nagy bánat szakadt a Tengeri Király és gondtalan gyermekei nyakába, mert édesanyjuk, a Királyné megbetegedett és meghalt, ők pedig meggyászolván, eltemették a korall-barlangok közé. Ezután már nem volt senki, aki gondot viselt volna a tenger gyermekeire, megfésülte volna szép hajukat, és elaltatta volna őket a vizek lágy zenéjével. A Király látta, hogy hajuk rendetlenül csüng, mint a kusza hínár, és hallotta, amint éjjelenként nyugtalanul forgolódnak ágyukban, mert elkerüli őket az álom. Azt gondolta magában, hogy új feleséget kell keresnie, aki törődik a gyermekeivel.
A tengeri erdő sötét mélyén élt egy furcsa vízi boszorkány; a Király őt kérte feleségül, noha nem érzett semmit iránta, mert a szíve ott maradt korallok közé temetett asszonyánál. A vízi boszorkány azt gondolta, előkelő dolog lenne királynénak lenni és egy hatalmas birodalmon uralkodni, beleegyezett hát a házasságba, és így lett a tengeri gyermekek mostohaanyja. Ám nem volt jó anyjuk, mert látván barna szemüket és formás karjukat-lábukat, megirigyelte szépségüket, ahogyan bármelyik tengerlakóra haragudott, aki kedvesebb volt a szemnek, mint ő maga.
Egy napon visszalátogatott a tengeri erdő sötét mélyére, hogy az ott rejtőző gonosz, sárga tintahal tojásokból szedjen. Ezekből varázsitalt készített, hogy kegyetlen bűvöletet bocsásson a tenger gyermekeire. Azt kívánta, hogy veszítsék el formás testüket, és változzanak fókává. Életük végéig fókaként kell, hogy éljenek a tengerben, kivéve minden esztendőben egyetlen napot, amikor napszálltától napszálltáig visszanyerik régi alakjukat
Ezt a varázslatot bocsátotta a boszorkány a tengeri lovakkal játszadozó s a vízirózsák között kószáló gyermekekre. Testük vaskossá vált és elvesztette formáját, szép karjuk ügyetlen uszonyokká lett, finom bőrüket selymes szürke, fekete és aranybarna réteg fedte el. Melegbarna szemük azonban megmaradt és továbbra is képesek voltak szeretett muzsikájukra.
Amikor apjuk felfedezte, mi történt, haragja az elvetemült boszorkány ellen nem ismert határokat, és mindörökké száműzte őt a tengeri erdő sötét mélyére. A varázslatot azonban nem oldhatta fel. A tengeri gyermekekből lett fókák szomorúan arról daloltak, hogy nem maradhatnak többet az apjukkal azon a helyen, hol egykor olyan boldogan éltek. Az öreg király pedig bánatosan nézte, amint tovaúsznak.
Hosszú-hosszú időn át a fókák a tengereket járták. Minden évben egyszer, napszálltától napszálltáig egy emberi szemtől rejtett partszakaszon megszabadultak szürke, fekete és aranybarna fókabőrüktől, felöltvén régi, kedves alakjukat. Ám szórakozásuk és játékuk nem tarthatott sokáig, csak a következő napnyugtáig, amikor újra fel kellett venniük a fókabőrt, és visszasiklani a tenger vizébe.
Azt beszélik, a fókák érkeztek először a Nyugati Szigetekre, mint Lochlann északi királyainak titkos küldöttei. Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy szeretik a ködös nyugati partokat, s a mai napig láthatjátok őket, amint ott időznek Lewis szigete, a Fóka-szigetként ismert Rona, vagy a Harris-szoros körül. A Hebridákon élők jól ismerik a tengeri gyermekek legendáját, és azt is tudják, hogy évente egyszer egyetlen napon bárki találkozhat velük, amint a tengerparton játszadoznak napszálltától napszálltáig.
Úgy történt, hogy a Külső-Hebridákon, Bernary szigetén élt egy halász egymagában, név szerint Roderic MacCodrum, a Donald klánból. Egy napon ez a halász végighaladt azon a partszakaszon, ahol a csónakját hagyta, és egyszerre dalolást hallott az egyik közeli sziklacsoport felől. Óvatosan közelebb ment a sziklákhoz, és átkukucskált felettük. Saját szemével látta, hogyan játszanak ott a tenger gyermekei, míg le nem megy a nap. Hosszú hajuk úszott mögöttük játék közben, és szemük örömtől csillogott. MacCodrum nem nézelődött sokáig, mert tudta, hogy a fókák félnek a halandó emberektől. Viszont, amikor megfordult, hogy odébbálljon, észrevette a halomba hányt fókabőröket - voltak köztük szürkék, feketék és aranybarnák - úgy, ahogy a tengeri gyermekek hagyták őket az egyik sziklán. Kivette közülük azt az aranybarnát, amely a legfényesebben csillogott, úgy gondolván, hogy ezt a szép zsákmányt hazaviszi tengerparti kunyhójába. Magával vitte hát, és biztonságos helyre rejtette, a kalyiba szemöldökfája fölé.
Roderic éppen a hálóját javította, amikor nem sokkal napszállta után, furcsa, szomorú hangokat hallott odakintről. Kinézett, s az ajtó előtt állt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha is látott. Karja-lába formás volt, szeme pedig melegbarna. Fehér testén semmit sem viselt, csak aranybarna haja dús hullámai fedték el szépségét.
- Ó, segíts, segíts rajtam, halandó ember! - könyörgött. - Szerencsétlen tengeri leány vagyok, elvesztettem a fókabőrömet, és amíg meg nem találom, nem térhetek vissza a testvéreim közé!
Amint Roderick beinvitálta őt a kunyhóba, és vállára borította a takaróját, már pontosan tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint akinek aznap reggel a partról ellopta aranybarna fókabőrét. Csak fel kellett volna nyúlnia a szemöldökfa fölé és levennie az elrejtett fókabőrt, hogy a lány szabadon csatlakozhasson tengeri testvéreihez. Roderic viszont elnézte őt, amint a tűzhely mellett üldögélt, és azt gondolta, milyen kellemes élete lehetne, ha megszerezné ezt a szép tengeri leányzót feleségnek, hogyan vidítaná fel magányos szívét. Így szólt hát:
- Nem segíthetek, hogy megtaláld a fókabőrödet. Biztos vagyok benne, hogy ember lopta el a partról, és már rég messze jár vele. De ha itt maradsz, és a feleségem leszel, életem végéig megbecsüllek és szeretni foglak.
A tengeri királylány ráemelte bánatos barna szemét a halászra.
- Ha tényleg ellopták a fókabőrömet, és nincs remény, hogy visszaszerezzem, nem maradt más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. - mondta. - Azért teszem, mert nem remélhetek több kedvességet, mint amit eddig tőled kaptam, és félek egyedül nekivágni a halandók világának.
Aztán nagyot sóhajtott, annyira vágyott a tengeri élet után, és azt gondolta, soha nem lesz többé része benne.
- De szeretnék a testvéreimmel lenni, akik hiába szólongatnak és várnak rám!
A halász szíve megrendült a lány bánatát látván, azonban annyira megbűvölte a szépsége és szelídsége, hogy tudta, sohasem tudná útjára engedni.
Roderick MacCodrum és gyönyörű fóka-felesége éveken át éltek a tengerparti kunyhóban, és sok gyermekük született: aranybarna hajúak és lágy, daloló hangúak. Azok, akik a magányos sziget körül laktak, úgy emlegették őt, hogy a "Fókás MacCodrum", mivel fóka-asszonnyal házasodott, gyermekeit pedig, mint a "Fókás MacCodrum Gyermekeit". Mindezen idő alatt a Tengeri Király leánya nem feledte nagy bánatát. Sokszor sétált egyedül a parton, hallgatva a ceol-marát, a tenger énekét, és a gait na marát, vagyis a hullámok kacagását. Néha testvéreit is megpillanthatta, amikor a part közelében úsztak, és hallhatta, amint nevén szólongatják rég elveszített nővérüket. Az asszony pedig teljes szívéből kívánta, bár újra közöttük lehetne.
Aztán egy napon Roderick halászni indult, mint rendesen, szeretettel búcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Ám amint a csónak felé ballagott, egy nyúl keresztezte az útját, a balszerencse biztos jeléül. Roderick habozott, hogy visszaforduljon-e vagy sem a rossz ómen után, de aztán feltekintett az égre, és így okoskodott magában:
- Csak egy kicsit szelesebb idő lesz az én balszerencsém ma; ennél nagyobb viharokat is megéltem már a tengeren - azzal folytatta az útját.
Nem lehetett még kinn hosszabb ideje, amikor feltámadt a szél. Ott fütyült a tenger felett, és a kunyhó körül, ahol a családját hagyta. A legkisebb gyermek épp odakinn volt a vízparton, és kagylókat szorított a füléhez, hogy a tenger zenéjét hallgassa, amikor édesanyja behívta őt a házba. Amint átlépte a küszöböt, a szél olyan vadul kezdett el fújni, hogy a kunyhó ajtaja bevágódott, és beleremegett az egész tőzegtető. A szemöldökfa felől pedig elmozdult és lezuhant a fókabőr, amelyet Roderick egykor odarejtett, s ami szép fóka-felesége tulajdona volt.
Az asszony egyetlen szót sem szólt a férfi ellen, aki akaratát semmibe véve tartotta őt magánál hosszú éveken át, hanem ledobta földi öltözékét, és magára kapta a fókabőrt. Aztán röviden búcsút vett a gyermekeitől, és belevetette magát a vízbe. Nemsoká visszafordult, hogy egy pillantást vessen a kis házra, ahol talán némi boldogságban volt része, bár akarta ellenére élt ott. Az Atlanti-óceán felől hömpölygő, tajtékos hullámok vonalán túl látta elhagyatott gyermekeit a parton állni. Ám a tenger hívása erősebb volt számára, mint halandó gyermekei zokogása; messze-messze kiúszott, örömében énekelve.
Amikor Roderick MacCodrum hazatért, bevégezve a halászatot, látta, hogy az asszonyi gondoskodástól elhagyatott kunyhó ajtaja tárva-nyitva áll, és semmi jele az őt üdvözlő tőzegtűznek. Szívét elfogta a félelem, és felnyújtózott a szemöldökfa fölé. Amint felfedezte, hogy a fókabőr eltűnt, már tudta, hogy szépséges asszonya visszatért a tengerbe. Mekkora volt bánata, mikor síró gyermekei elmesélték, hogyan búcsúzott tőlük az édesanyjuk, és hogyan hagyta őket magukra a parton.
- Elátkozott ez a mai nap, mert egy nyúl szaladt át előttem, amikor a csónakomhoz mentem - bánkódott Roderick. - Túl erősen fújt a szél a halászathoz, ráadásul most ez a szerencsétlenség is a nyakamba szakadt!
Soha sem feledte szép fóka-feleségét, hanem egész életén át gyászolta. Roderick MacCodrum fiai, és utánuk azok fiai pedig - visszaemlékezvén fóka-édesanyjukra - sosem bántottak egyetlen fókát sem. A "Fókás MacCodrumok" néven ismerte a Donald klán e tagjait ezentúl mindenki Észak-Uist és a Külső-Hebridák vidékén.

Műfordítás. Sajnos, az eredeti szöveget nem tudom mellékelni, mert nem találom a neten, beszkennelni pedig nem tudom. Elnézést.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
9055
Időpont: 2012-06-26 09:01:31

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szép mese, és jó műfordítás, - már amennyire ezt most a körülmények miatt meg lehet ítélni :) üdv én
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
3127
Időpont: 2012-06-25 21:34:41

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Gunoda!

Éjszakára való olvasmány. Lehet fókákkal fogok álmodni :) Jó lenne. Tetszett.

Ági

Legutóbb történt

gleam bejegyzést írt a(z) Vonatsuhanás című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Az ősz kísér című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) rekkenő látomás című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vonatsuhanás című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Várva várt vendég című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vonatsuhanás című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Unatkozom mit csináljak? című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Elsőre ez című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Elsőre ez című alkotáshoz

inyezsevokidli alkotást töltött fel Fejhang címmel a várólistára

gleam bejegyzést írt a(z) Ott rejlik... című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Ott rejlik... című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Rózsaszín haiku című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Rózsaszín haiku című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)