Végre megértettem mit is értenek az alatt az emberek,hogy a külsőség nem minden. Pedig azt hittem,hogy tudom.Nem csalódtam magamban,de átértékeltem egyes dolgokat.
Lelkileg felnőni furcsa. Ezelőtt pár évvel teljesen másra számítottam. Emlékszem,hogy mikor kicsi voltam,egy elképzelt,álomvilágban éltem. Minden olyan egyszerű és letisztult volt. Így álltam hozzá minden egyes kihívásom elé. Boldog voltam és sikert arattam,amibe csak belekezdtem. Látom a probléma gyökerét,de nem tudom hogyan tehetnék ellene. Olyan görcsösen állok a problémáim elé. Már szinte sajnálom önmagam. Tizenötévesen követtem el az első hibámat. És ez egy szörnyűséges meggondolatlanság volt. Otthagyni egy csoportot,akik már szinte a családomnak bizonyultak. Otthagyni az út szélén érző lényeket. Egy belső hang motivált arra,hogy kérjek bocsánatot , mert nincs késő jóvátenni a tettünket. Azóta sem tettem meg,de a szomorú még nem is ez az egészben. Hanem,hogy a belső hangjaimnak mondtam ellent.
Meg volt mindenem,a motiváció,erő és a büszkeségem. A napok egyre csak rohantak,de én kitartottam a saját makacsságom mellett. Bár ne tettem volna. Most már tudom mi lett volna a helyes. A könyvemben meghoztam a legjobb döntést. Tudom,hogy ez nem hoz helyre semmit,de jól esett valahol újrajátszanom mindazt,amire volt lehetőségem,de néztem ahogy elúszik. Itt nem engedtem semmiféle makacsságnak. Kész voltam rajta túllépni és összevarni a sebem. De te ezt észrevetted volna rajtam az utcán?