Ahogyan évgyűrűim sokasodnak úgy egyre többször gondolok vissza ifjú, és gyermekkoromra, olyan emberek jutnak eszembe, akik ugyan nem a legfontosabbak voltak számomra, de látásból ismertem őket, és a környék különceinek, vagy számomra érdekes embereinek számítottak. Az 1950-es évek közepén és végén ilyennek voltak: Három Ilka, Vámházas Julcsa, és Kispál Tóni. Nyugodtan hívhatnám őket néninek, és bácsinak, hiszen az említett időben ők már hatvan év körüliek lehettek, míg én úgy nyolc-tíz éves voltam, de senki nem hívta sem néninek, sem bácsinak, csak így egyszerűen a nevükön szólította mindenki, a gyerektől az aggastyánig. Amolyan számkivetettek voltak ők, nem nagyon beszéltek senkivel, nem voltak barátaik, nem törődtek senkivel, igaz velük sem törődött senki, szóval csak úgy éltek bele a világba, mégis volt bennük valami érdekes, különös, ami csak rájuk volt jellemző.
-Három Ilka például magas vékony asszony volt, és valamilyen betegség szövődményeként állandóan nyújtogatta a nyelvét, mint a kígyók. Szokása volt amint az idő hűvösre fordult, hogy egyszerre hét darab különböző színű svájcisapkát tett a fejére, és egész télen így járt kelt, soha senkivel nem láttam beszélgetni, csak ment a nagy lépteivel, utólag visszagondolva is bizarr látvány volt.
-Vámházas Julcsa nevét onnan kapta, hogy a vámházban lakott balkézről jött fiával, igen ebben az időben a Kőrösi út, és Béke utca sarkán még állt egy igazi vámház, cirka 3 x 3 méter alapterületű, vagy 5 méter magas sárga épület ebben éltek ketten. Egy kályha, egy lavór, és egy szalmazsák volt benne semmi más, máig rejtély számomra, hogy hová jártak WC-re. Julcsa tökmagot meg szotyolát árult, azt hiszem ebből éltek.
-Kispál Tóni magányos öregember volt, a lapos végén egy romos épületben lakott ugyan abban a helyiségben két tehenével. Télen csak azért nem fagyott meg, mert a két tehén a teste melegével befűtötte a kis kalyibát. Egész évben egy viharkabátban járt, ha nyáron kérdezték tőle, hogy nincs e melege, azt válaszolta, hogy nincs, ezért van ebben a vékony kabátban, ha télen kérdezték nem fázik-e, büszkén mutatott a zsíros sosem mosott viharkabátra, mondván hát miért fáznék, hisz kabát van rajtam. Teheneit tavasztól késő őszig "lakása" és a kocsma között terelgette, bár néha az volt az ember érzése, hogy őt terelik a jószágai.
Amikor ezt az elbeszélést írtam eredetileg a fenti három "versenyző"rövid történetét hagytam a mű végére, aztán elgondolkodtam azon, hogy ők soha semmiben nem voltak elsők, így hát emléküknek adózva most ők kerültek a képzeletbeli dobogó első három fokára.

A következő városszélieknek már szakmájuk, egzisztenciájuk volt számomra ők még érdekesebbek voltak, és jobban is ismertem őket, a sorban legyen az első:
Az Öreg Szántó, (Szántó tata, vagy csúfnevén az Öreg Csuka) már csak azért is, mert a szereplők közül ő a legidősebb, és mert ő állt hozzám legközelebb, hisz közvetlen szomszédunk volt, és édesapám legjobb barátjának az apósa. A '60-as évek elején nyolcvan egynéhány éves lehetett, a MÁV-tól ment nyugdíjba, mogorva, magának való ember hírében állt, mosolyogni soha nem láttam, özvegyen élt idősebb lányával, annak férjével, és nálam tíz évvel idősebb két gyermekükkel, (az öreg két unokájával, innen a tata, bár nekünk nem volt a nagyapánk). A szívós kis öreg egyszer a kertjükben cseresznyét szedett, letört alatta e gally, és több mint két méter magasról a szemem láttára leesett, ijedten siettem a segítségére, mire rámförmedt, hogy hagyjam őt békén, nincs neki semmi baja, azzal lepaskolta a nadrágjáról a port, és visszamászott a fára. Egyszer pálinkát főztek a hasonló korú Óvári tatával (aki szintén nem a mi nagyapánk volt, a mi igazi nagyapáink ebben az időben már régen nem éltek, de az unokaöcséim után az öreg Óvárit is Óvári tatának hívtuk.
Szóval a két öreg nekiállt pálinkát főzni, igen, ahol termett gyümölcs márpedig igencsak minden portán volt gyümölcsfa, már abban az időben is főztek pálinkát, igaz nem ötven litert, és nem engedéllyel, de ez mindennapos gyakorlat volt. Elővették az erre a célra általában a Járműjavítóban feketén eszkábált lepárlókészüléket, majd megtöltötték cefrével, és várták az eredményt, ami az alapanyagtól, és a lepárlótól függően legtöbbször finom, zamatos gyümölcspálinka volt. Normál esetben a házi pálinkafőzés úgy zajlott, hogy folyamatosan mérték a lejövő párlat szeszfokát, és néha-néha meg is kóstolták, itt a "néha-néha" -án van a hangsúly, ellenőrizendő az ízt. A két dolgot a kisöregek felcserélték, ők néha mérték a szeszfokot, viszont folyamatosan kóstolták, ennek aztán meg is lett az eredménye, a munkából délután hazaérkező Deák bácsi (Szántó tata veje) az alsó konyhában földön heverő két öreget talált, szanaszét dobált üvegek, tölcsérek, poharak társaságában, ráadásul az apósa csupa vér volt. Először megrémült nem tudta mire vélni a vérben fekvő tatákat, de azután megérezte a pálinka illatát, és látta rendetlenséget, valamint észrevette a végével felfelé álló tölcsért a földön, ami szintén véres volt.
Fellocsoltuk a két delikvenst, mert akkor már Édesapámmal én is ott voltam Deák bácsi minket hívott segíteni, nagy nehezen kiderült, hogy a túlzásba vitt minőségellenőrzés megtette hatását, az öregek rendesen kiütötték magukat, és ahogy tántorogtak levertek mindent az asztalról. Így került a tölcsér is a földre, amire Szántó tata úgy esett rá, hogy majdnem kiszúrta a szemét, az arca, a feje csupa vér volt, mint egy horror filmben.
Elmesélek még egy történetet az öregről, nem akarom részegesnek beállítani, nem is volt az, de a következő eset is szorosan összefügg a piával.
Hideg tél volt nagy hóval, Édesapámnak az volt a szokása, hogy este lefekvés előtt mindig kiment az utcai kaput bezárni, de mielőtt bezárta kinézett az utcára, pont a kapunk előtt állt egy villanykaró, amelyen közvilágítás segítette az arra járókat, így belátható volt a környék, különösen télen, amikor a hó még világosabbá tette a környéket. Nos a kapuzárásból visszatérve Apa beszólt a szobába, hogy öltözz fel fiam, itt fekszik az öreg Szántó a kerítés tövében, a hóban, sem nem rezdül, sem nem mozdul, be van rúgva, vigyük haza, mert ebben a hidegben reggelre megfagy. Úgy is volt, az öreg felállni sem, meg beszélni sem tudott, két oldalról a hóna alá nyúltunk, s mivel a lábait sem rakta így húztuk végig az utcán, szerencsére nem messzire kellett vinni. Hanem amikor Apa kinyitotta a kapujukat, és behúztuk az udvarra éktelen káromkodásba kezdett az öreg, meg hogy mit keresünk mi ott, és takarodjunk innen kifelé, meg is ütött volna bennünket, ha tudott volna, de mindig elesett. Úgy kellett beszólni, hogy vigyék be az öreget, mi eddig elhoztuk, nehogy az udvaron fagyjon meg. Másnap átjött, és azt mondta, hogy átküldött a lányom, a vejem, meg az unokák is, hogy köszönjem meg, hogy megmentettétek az életem, és kérjek bocsánatot, de nem tudom miről hablatyolnak ezek.
Nem is fontos-mondta Apa, és ezzel lezártuk az ügyet, bár volt egy olyan érzésem, hogy csak úgy tett mintha nem emlékezne, mert talán szégyellte a dolgot.

Jut eszembe, az öreg egyszer mikulás is volt.
Öt és fél évvel vagyok idősebb a húgomnál, tulajdonképpen a mikulás neki lett szervezve, mi az unokaöcsémmel, Pistivel már tudtuk a nagy titkot, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, és hogy a mikulás, abban az időben télapó, sem az igazi. Így szerveztek a szüleink, és keresztszüleink igazi mikulás estet. Az, hogy ki legyen a mikulás nem volt kérdés, hiszen Szántó tata, öreg is volt, vasutas bundáját, és szőrmekucsmáját kifordítva a fehér báránybéléses külső, a piros krepp papírral bevont puttonnyal, vattából ragasztott szakállal, jókora virgáccsal nagyon valóságosnak hatott.
Ildike a húgocskám várta legnagyobb izgalommal a mikulást, aki a megbeszélt időpontban meg is érkezett, elváltoztatott mély hangon olvasta a fejünkre, hogy bizony rosszak voltunk, és nem nagyon érdemelnénk ajándékot, de ha már erre jár, hát csak hozott egyet s mást. Sorban szólított bennünket, és miközben átadta a könyveket, csokoládékat nem mulasztotta el a virgáccsal egy jót ránk húzni, majd megparancsolta, hogy jók legyünk, és elment. Ahogy az öreg behúzta maga mögött az ajtót a megszeppent, már akkor is szemfüles kishúgom, a maga három, vagy négy éves bájával azt mondta: " a fene egye meg ezt a mikulást, ez meg Szántó tata volt". A felnőttek kórusban bizonygatták, hogy ő bizony a mikulás, láthattad a nagy szakállát, subáját, puttonyát, de Ildike hajthatatlan maradt, s amikor megkérdezték, hogy mégis miből gondolja, hogy ő Szántó tata volt? A hugim habozás nélkül rávágta, hogy megismerte a cipőjéről. Talán akkor ért véget a testvérkém számára mikulás misztikus meséje.

Folyt. köv.