Mostoha tájakon szikkadt homok,
magányos farkasként bandukolok,
amerre szem ellát, izzik a táj,
bokorban lapul egy árva madár.

Felperzselt a határ, minden komor,
kóróként csörög a csipkebokor,
kis patak medrében port fúj a szél,
vár a kókadt világ és csak remél.

Mélán libbennek száraz levelek,
út porában életük lepereg,
száraz lábnyomban sötét est kopog,
csillagfényben úszó fakult homok.

Robajjal lesújt egy izzó parázs,
nem több, mint csupán egy szemvillanás,
sercegve a fába, tüzet szít fel,
egy élet a semmibe így lobban el.

Borulj be Isten bársony ablaka,
legyen könnyünknek virágillata,
hozz nekünk csókos örömöt, reményt,
szórj mannát ránk, s ne kínozd a szegényt.

Minden szem kérőn az égre mered,
akkor az eső végre elered,
zöld fű, és víg madárdal hívogat,
pezsdül a szív, nap csókja simogat.