Valamelyest vidámabb történet jön, melynek főszereplője M. Lajos bácsi, aki kőműves volt, történetünk idején a '60-as évek közepén már nyugdíjas, és szabad kőműves, mert nem volt ő mindig szabad, néhány hónapot börtönben is ült, ezt soha sem tagadta, nem is szégyellte, ha jó meggondolom, nem is kellett e miatt szégyenkeznie, de menjünk sorba.
Jól megtermett, erős fizikumú kőműves, feltűnő vörös haj, ami a szívén az a száján, és valljuk meg szeretett iszogatni, sűrűn lehetett látni piásan tántorogva bandukolni az utcán, ilyenkor aztán a gyerekek nem mulasztották el csoportosan előadni az alábbi kis mondókát, miszerint: "vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó". Ezt Lajos bá általában válogatott szitkokkal hálálta meg.
Mondják inni mindig szeretett, de ennek ellenére kiváló kőműves volt, a maga által épített igazán szép családi háza ma is áll, akkori munkáját, tudását dicsérve, munkatársai is szerették munkabírásáért, bohém természetéért, és azért is, mert mindig kiállt az igazságért. Börtönbe is azért került, mert becsapták, és kijátszották őt, és a kőműves brigádot, amelyben dolgozott. Történt pedig, hogy 1936-37-ben kezdték építeni a szolnoki hitelbankot, annak rendje és módja szerint szerződtettek kubikos brigádot, kőműves brigádot, ácsokat, stb. Ennek a kőműves brigádnak volt tagja, hangadója, vezéregyénisége Lajos bácsi. A munkálatok el is kezdődtek, és néhány hétig rendben is ment minden, ám akkor is volt válság, mégpedig gazdasági és a beruházásra szánt pénz vészesen kezdett fogyni. Mit tehetett az építtető, csökkenteni próbálta a munkások nehezen kialkudott, és amúgy sem túl magas bérét, a dolgozók ezt persze nem fogadták el, próbáltak tiltakozni, még sztrájkoltak is, de ez sem vezetett eredményre. A huzavona vége az lett, hogy felbontották a munkások szerződését, és kirúgták őket, mivel az építkezésnek haladni kellett a beruházó új brigádokat akart szerződtetni a környékről, Szandából, Rákócziból, stb. Ezt persze a kirúgott kőművesek is megtudták, és beszéltek is az új jelöltekkel, megmutatva nekik a szerződésüket, és a munkás szolidaritásra hivatkozva kérték, hogy kevesebbért ők se vállalják el a munkát, ebben meg is egyeztek.
Igen ám, de néhány nap múlva kiderült, hogy az újonnan felvett építők nem tartották be a szavukat, és jóval az egyeztetett bér alatt is munkába álltak. Amikor ezt megtudták a Szolnokiak, felháborodtak, de Lajos bá nyomatékot is adott a felháborodásának, mégpedig úgy, hogy az egyik reggel a Tisza-híd város felöli hídfőjénél egy hatalmas husánggal várta a kerékpárral érkező szószegőket, és valamennyiüket leverte a bicikliről. Aztán felpattant a saját bringájára, és elindult, hogy beszámoljon a társainak az eseményről, csakhogy útja elvezetett az épülő hitelbank előtt, ahol a pallér (ma művezetőnek mondanánk) meglátta, és gúnyosan odavetette neki, látja Lajos maguk nélkül is épül ez. Erre Lajos bácsit ismét elöntötte a méreg, és dühösen a pallér felé indult, aki felmenekült az építkezés állványzatára, emberünk meg utána, el is érte az első emelet magasságában, és ledobta az állványzatról. Mindkettőjük nagy szerencséjére a pallér az előző nap oda szállított homokra zuhant, és nem lett semmi baja. Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, folytatta az utat, és a Bíró kocsmába ment, találkozni a többiekkel, akik ha már lebeszélni nem tudták az akcióról, legalább megvendégelték, innen vitték el a csendőrök a késő délelőtti órákban igencsak kapatosan. Azon túl, hogy a csendőrök jól elverték, bírósági ügy is lett a dologból, el is ítélték hat, vagy hét hónapra. Nos büszke nem volt rá, de nem is szégyellte, hogy be volt csukva, magam is úgy hiszem ezt nem kellett szégyellnie. Idős korában, ha szóba került a dolog viccelt is vele, mindig azt mondta "nem én voltam bezárva, hanem az ajtó".
Egy ma is érvényes tanulsága azonban van a dolognak, mégpedig az, hogy amíg a büntetését töltötte, szaktársai minden hónapban összedobtak bizonyos összeget, és elvitték a feleségének, hogy a családnak ne kelljen nélkülözni.
Apropó a felesége, már volt róla szó, hogy Lajos bá szeretett inni, és hát sokszor be is rúgott, ezt persze a felesége nem nézte jó szemmel, és többször adott ultimátumot, hogy ha még egyszer részegen megy haza, elhagyja. A mi Lajosunkat azonban elhagyni sem volt egyszerű. Egy szombat délután, amikor kapatosan bandukolt haza, nem volt otthon a neje, csak cédula várta az asztalon, amelyben nagyjából ez állt:
Betelt a pohár Lajos, látom neked fontosabb az ital, mint én, így hát elhagylak, ne is keress, Isten veled.
Emberünk megdöbbent, 'tán ki is józanodott, mindenesetre számba vette, hogy hová mehetett az ő drága kis felesége, arra a következtetésre jutott, hogy biztosan a szüleihez ment haza. Nosza megmosdott, megborotválkozott, ünneplőbe öltözött, útközben vett egy csokor virágot, s mintha leánykérőbe menne, elindult az anyósáék háza felé, ami vagy négy kilométerre volt az ő házuktól. Odaérvén látja, hogy a felesége valóban ide jött a szülői házba, megörült, átadta a virágot, majd mintha semmi sem történt volna, mondta, hogy menjünk haza Poszám (merthogy így hívta, így becézte a feleségét), de asszony nem ment. Megmondtam százszor, hogy ne igyál, meg is írtam, úgyhogy maradok.
-Ez az utolsó szavad?
-Ez.
-Hátha nem jössz, akkor viszlek, -azzal felkapta és vitte az édes terhet. Egy darabig ellenkezett, tiltakozott, de hiába, úgyhogy a négy kilométeres úton, át a városon Lajos hol az ölében, hol a hátán, de hazavitte az asszonyt. Nem is próbálkozott többet Poszám, igaz Lajos sem szokott le a piálásról.

A történetek végére érve azon tűnődtem, hogy ezek az emberek egyike sem volt híres, vagy különleges mégis megmaradtak emlékeimben, és jó volt velük lenni.

Vége.