Akinek volt kisgyereke, annak vannak kellemes, vagy mulatságos történetei is a tarsolyában abból az időből. A kisfiam olyan kettő és három éves kora között lehetett, már ovis volt, nekem dolgoznom kellett.
Délután, amikor hazaértünk, mindig beszélgettünk, elmesélte az óvodai élményeit, esetleg játszottunk kicsit együtt, s azután fogtam hozzá a vacsorakészítéshez.
Ezen a délutánon is kettesben voltunk otthon, vacsorát kellett főznöm, de, kivel ne fordult volna elő, iszonyúan fáradt és álmos voltam. Úgy éreztem, ha nem fekszem le azonnal, álltomban, vagy akár jártomban, de nyomban elalszom. Kisfiam játszott a szobában az építőkockákkal, mélyen elmerülten. Gondoltam, szundítok egyet. Gondosan bezártam az ajtót, ne tudjon senki bejönni míg alszom, de a gyerek se tudjon kimenni, nehogy elkószáljon.
Azután szépen megbeszéltem vele.
- Mami nagyon álmos, szundít egyet, jó lesz? - bólogatott.
- Na, figyelj, most fél hat van, látod itt van lenn a kis mutató is, meg a nagy is. A kicsi itt marad, de a nagymutató halad felfelé, s ha ide felér - mutatok a 12-re, - akkor szóljál, ébressz fel. Jó? -
Bólogatott. Kérdezem, értetted? Ismét bólogatott. Mondom neki ismételd el. Elismételte, a pici ujjacskájával mutatta a mutatókat, meg, hogy hová kell érkeznie a nagymutatónak.
- Jól van, te szépen játsszál, csak itt a heverőn szundítok egy kicsit - mondom megnyugodva.
- Te csak aludjál mamikám, majd szólok - mondja ő együtt érzőn.
Gyorsan elnyúlok a kanapén, csukódik is le a szemem, mintegy parancsszóra, még egy utolsó erőfeszítéssel kinyitom, látom ott ül az építőkockái mellett, tehát minden rendben, máris lecsukódik szemem... mintha még hallanám apró lábdobogását, de az álom már erősebb nálam... és egyszer csak... a hangocskáját hallom, suttog a fülembe.
- Mamikám, aludj még, messze van még a nagymutató, csak aludjál nyugodtan.
- Jól van kicsim - mondtam alig hallhatóan, mert a szám már nem engedelmeskedett, a fél szememmel még láttam, amint leült a játékaihoz, majd az órára nézett.
Végre elaludtam. Arra ébredtem, hogy kicsi keze simogatja az arcom, suttog a fülembe.
- Aludjál még mamikám, még nem ért oda a nagymutató, csak te aludj nyugodtan - hát mit mondjak, ez valóban megnyugtató, ő máris rohant a játékaihoz, én nem tértem magamhoz, zuhantam újra álomba... de kisvártatva már megint ott suttogott a fülembe.
- Még alhatsz mamikán, még mindig nem ért oda a nagymutató, csak aludjál nyugodtan...
Erre már csak kipattant a szemem. Most már figyelni kezdtem, mit művel ez a gyerek. Most újra a játékainál guggolt, kézbe vett egy építőkockát, majd az órára nézett, aztán felállt, odament az órához, nézte, felém indult, lehunytam a szemem, ne vegye észre, hogy figyelem. Jött és suttogott a fülembe.
- Mamikám, aludhatsz még...- vissza a játékaihoz, majd újra az órát nézte, s ismétlődött minden újra.
Akkor értettem meg, hogy milyen nehéz feladat elé állítottam. Hát hiszen, ha belefeledkezik a játékba, elfeledkezik az óráról, tehát állandóan az órát kellett figyelnie, hogy ne feledkezzen meg róla. Ó, szegénykém, micsoda nehéz feladat ez neked. Szóltam, hogy ébren vagyok, már kialudtam magam, csak játsszál nyugodtan. Leguggolt a játékaihoz, még ellenőrizett, látta nyitva a szemem... belemerült a játékba, megfeledkezve a világról. Én meg felkeltem, ugyanolyan fáradtan, álmosan indultam a konyhába vacsorát készíteni.