Még kisiskolás koromban, éppen tanévzárón voltam a szüleimmel, amikor nagy vihar kerekedett.
Villámlott, mennydörgött, szétverte a tanévzáró ünnepséget is, ugyanis az udvaron lett volna, de így kénytelenek voltunk behúzódni a szűk tantermekbe. Már hazafelé tartottunk kerékpárral ki a tanyára, a vihar már elvonult sütött a nap, még csak sár sem volt, hiszen alig esett, úgyhogy vígan kerekeztek a szüleim, én édesanyám biciklijén ültem, amikor nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Édesapám mindjárt mondta is, hogy ez villámcsapás volt és éppen a tanyánk irányából jött. A vihar is arrafelé haladt, még előttünk látszottak a nagy fekete felhők, s hallatszott a tompa morajlás is. Apám izgatott lett, s szólt, hogy ő előre siet, megnézi mi történt. Mire mi is hazaértünk édesanyámmal, már a tanyánkon is sütött a nap, eső is alig volt, apa otthon várt bennünket. Kíváncsian kérdeztük, hogy történt-e valami.
Mondta, hogy nem messze tőlünk, egy domboldalba csapott le a villám, ő már járt ott, megnézte.
Addig könyörögtem neki, hogy én is szeretném látni, milyen az, amikor lecsap a villám, hogy felültetett a biciklire és elvitt a helyszínre.

Valóban nem volt messze, és az ugaron a csupasz földbe csapott le a villám, jó mély krátert hagyva maga után. Körbe jártuk a krátert, a föld meg volt szenesedve, olyan fekete volt, szinte szénné égett. Elég félelmetes volt látni, hogy mekkora kárt tud okozni, s láttam az aggodalmat apa szemében, hogy mi lett volna, ha a tanyán csap le a villám. Meg is kérdeztem tőle, vajon mi történik ha a házunkba csapott volna? Hosszan nézte a tanyát, gondterhelten, már ebből éreztem, hogy nagy baj lett volna belőle. Sokára szólalt meg.
- Azt hiszem kislányom, mindenünk oda lett volna, porig égett volna minden - de mikor látta mennyire elszomorodom, akkor hozzátette.
- Látod, ide csapott a puszta földbe, pedig ott fák vannak, szalmakazal, ólak... mégis ide csapott. Ez azt jelenti, hogy onnan fentről vigyáznak ránk. Úgyhogy ne félj, az Isten vigyáz a szegény emberre! - Mi szegények vagyunk apa? - kérdeztem ámulva. - De hiszen mindenünk van!
Apám szeme megtelt könnyel.
- Milyen igazad van. Amíg vagyunk egymásnak, amíg megvan a mindennapi betevőnk, addig gazdagok vagyunk, miénk a világ. - Felkapott, perdült egyet velem, s úgy vitt hazáig, még a kerékpárt is ottfelejtette az útszélen, ahol letette.

Azután mindig féltem a mennydörgéstől, villámlástól, de fülembe csengtek apám szavai: Az Isten vigyáz a szegény emberre. Amíg vagyunk egymásnak, amíg meg van a mindennapi betevőnk, addig miénk a világ!