Tollat veszek a kezembe,
S papírt rakok az ölembe.
Lejegyzem most gondolatom,
Hogyan látom a világot.

Kinézek az ablakon, és előttem,
emberek loholnak engem mellőzve.
Kirekeszti azt az egyént a világ,
ki megáll egy percre, megnézze rá mi vár.

Váll csapódik nekem a koszos téren,
Nem nyög annyit sem, hogy bocsáss meg nékem.
Gondokba merült zombik villamoson,
metrón, trolin, HÉV-en... én csak mosolygok.

Elindulok, s nézem az embereket,
Töprengek, vajon mi jár a fejekben.
Napi gondok sorakoznak tömött sorban,
hogy megoldatlanul kedvet lopjanak.

S ezektől a problémáktól nyomasztva,
Nem látják a csodákat, csak horgasztva
tartják fejüket, és nem is hinnék,
hogy az életben mennyi minden szépség