Bányai Béla festőművésznek

Ködbe bújó tájon bús-képű szél tekereg,
s minden bokor alján reszketeg keresgél
oly titkokat, mit a múló idő rejteget.

Szelíd illatok s színek lengenek szerteszét,
hintik szép vágyukat minden dobbanó szívre,
homályba temetve a világ rettenetét.

Így kel életre az elillanó pillanat
varázslatos mesével ajka szegletében,
virágokat bontva a kidőlt fatörzseken;

s íze lesz a földnek, s hangja a fáknak,
a kéklő egeken vidám madarak szállnak,
felkelő Nap megváltja a bús éjszakákat.

Kitágult pupillával csodálom e mesét,
impozáns Tündér-kertben csendben lépdelve,
hallgatom szösszenetét száradó festéknek.

Mily ihlet hullatta közénk végtelen csodáját?
Mily alkotó kéz szülte édes gyermekévé?
Mily szem lát ilyen fenséges álom-világot?

Csak, ki vércseppjeit adva alkot festőit,
az tárhatja elénk tiszta szívét s lelkét,
ahogyan átnéz jelenünk sötét függönyén.


Bús szívemen ezernyi húr remeg.
Mellemben kábultan ténfereg
édes lehelete egy szép világnak,
mely csendesen arcomra csókot lehel;
pírban égő, boldog rózsa-csókot,
s válik bennem lélek-haranggá,
mely fenséges diadalát kongatja,
még elringat égi szférák dallama.