Mesélnék neked a régi kis tanyáról,
piros cserepes volt ott a fák között
a domboldalon, kinn a zöld határon,
ott nőttem én a zöldülő fű között;
Mesélnék a lapályról, hol vártam
a gólyákat, fűben ülve, lenn;
aztán egy csokor gólyahírrel
leptem meg anyát minden reggelen;
Elmesélném a fecskék érkezését,
ami mindig ünnep volt nekem,
csiviteltek a kifeszített dróton
s csak hallgattam mit mesélnek fenn;
Mesélnék az őszről, levélhullásról,
amikor a fákkal együtt sírtam én,
s a télbe ájult hófehér világról,
száncsengőről, vidám kacagásról.

Elmesélném neked, hogy miért fáj,
amikor tavasszal zöldbe borul a táj,
miért könnyes olykor a szemem,
amikor búcsút venni kell örökre tán;
Elmesélném, a ledőlt házfalakat,
ott merednek roskatag-csupaszon,
hogy az egykor dús zöld legelő,
nem zöldül már, felperzselte az idő;
Elmesélném, a jéghegyek olvadnak,
pusztít minden, aszály, földrengés, cunami,
fogytán az élelem, levegő, s ivó víz,
szennyezett minden, csalóka minden íz;
Elmesélném, hogy fogy az energia,
kárhozatra ítélt az ember fia.
És elmesélném azt is, ha tudnám,
hogy mi jön... s mi jöhet még ezután?