10.

Visszatérve Bűnöző Úrhoz.
Netán a bűnözőt kell sajnálni, azokat, akik csalnak, rongálnak, és randalíroznak, akik szinte élvezettel kikezdegetnek (téglányi kődobálással) a rendőrkordonnal, akik kezdeményezik, szinte kikényszerítve az összecsapást. Aztán amikor a rend őrei fellépnek ellenük, s urambocsá' nem éppen kesztyűskézzel fékezik meg őket, akkor ők lennének ártatlanok? Sőt, ha jogosan elítélik őket, akkor üldözötteknek, netán vértanúknak kiáltják ki a randalírozókat, amiért a "forradalmuk" idején "hősként" viselkedtek?!

A rend és békesség érdekében szükséges azokat, akik rendbontás, fosztogatás, rongálás vagy éppen a rendőrök elleni támadásuk és egyéb vétségükért a rend védelmezésére fölesküdött rendőrökre támadnak, azokat az igazságszolgáltatásnak átadni.
Ha pedig a bűnözőket elítélik és megfelelő helyre, börtönökbe zárják, miért lennének ártatlanok?
Talán őket kellene sajnálni, netán fölmagasztalni, hősként tisztelni?
Inkább a békés, tisztességes embereket, és a rendőröket kell becsülni (nem becsmérelni) megérteni, és elismerni nem könnyű munkájukat, miközben kénytelenek elszenvedni a hősködők kődobálását...
Ha mindig, mindenkinek szabad lenne mindent elkövetni - mások kárára, ha mindezt nem tudják megakadályozni a mindenkor erre hivatott szervezetek, akkor csak káosz következhet, és eluralkodik az anarchia. Kinek lenne jó?
Talán őt, a rendbontót, rongálót, a rablót, a gyilkost kellene sajnálnunk, ha elítélik, hogy majd évekig gondolkozhat a tettén? Közülük sokukat idő előtt kiengednek, mert megbánást mutattak/vagy színleltek, de sajnos, utána ismét továbbfolytatják, továbbűzik kisded játékaikat az emberiség kárára.

Miért kellene azokat védeni, szemben a kárt szenvedett, az elpusztított családapa gyermekeivel, feleségével, akiknek az életét tönkretette egy garázda vagy rablógyilkos?
Nem vagyok kőszívű, ha megbántanak, ha valaki vét ellenem, igen, meg tudok neki bocsátani, még ha marad is bennem tüske az igaztalan bántalomért.
De az ilyet, a gyilkosságot, a rablást, a milliárdos károkozók bűneit soha, senkinek nem volna szabad, nem lehet megengedni és megbocsátani!

11.

Nem telt el azóta hosszú idő, amikor az utcán szembejőve velem, találkoztam azzal a városunkban, és általam ismert Bűnöző Úrral, aki mosolyogva köszöntött, mert valamikor abban a társasházban lakott, ugyanazon emeleten a családjával (a feleségével, és két, 10 év alatti gyermekével), ahol én. Ő az, aki gyermekei előtt metszette le édesanyjuk fejét, késsel megfenyegetve-kényszerítve őket arra, hogy mindezt végignézzék, s közben még csak nem is pisszenhettek.
Meglátva szabadon járkálva a kegyetlenül öldöklő embert, kirázott a hideg.

Ismertem a gyilkos édesanyját is, aki elismert, jó tanár volt, gyermekeimet ő is tanította az általános iskola felső osztályaiban. Nem tudom, a szerencsét len asszony hogyan tudta feldolgozni fia súlyos tettét... Igaz, férje súlyos alkoholista volt, ezért elvált tőle.
Azonban valószínű, hogy (az apa) gyermekeibe átörökíthette alkoholtól károsodott génjeit, mivel a két fiúgyermeke közül egyik egész életében pszichiátriai kezelésre és állandó gyógyszerezésre szorult, s ennek kapcsán csendes, túlzottan magába zárkózott egyén, mégis, neki és feleségének becsületére válik, hogy gyilkos testvére gyermekeit magukhoz véve fölnevelték, mivel apjuk hosszú időre elmegyógyintézeti bezárás-büntetést kapott, s 10-15 év múltán, kint sétálgat a városban.

Hogy lehet ilyet megbocsátani annak, aki meggyilkolta gyermekei anyját, gyermekeit megfosztotta anyjuktól, és olyan emléket oltott beléjük, amit egész életük folyamán magukban kell hurcolniuk?
Egy ember életének elvétele nem az emberek (sem a bírák, s főleg nem a gonosztevők) dolga, hanem Istené. Aki elvette más életét, köszönje meg és adjon hálát Istennek, hogy nálunk már nincs halálbüntetés, "csak" életfogytig, ami 15 évig tartott - abban az időben.

Olyanokra is megfelelő szigorral sújtson le az igazságszolgáltatás, akik az előbbiekben vázolt rombolásukkal milliós-milliárdos károkat okoznak. Az ország vagyonát, mindnyájunkét senki ne tekintse magáénak, ne adassék meg számukra az, hogy kárt tegyenek benne. Kártevésüket soha meg ne ússzák büntetlenül!

Ha tőlem függne, én az életfogytig tartó büntetést szó szerint mérném ki (akár börtön, akár egy zárt elmeosztályi elzárásra ítélték az elkövetőt), hogy aki azt "kiérdemelte", soha többé ne élvezhesse a szabad levegőt és a Teremtő-éltető nap sugarát.

*

Utóhang
a történet értelmezéséhez, és
a gyilkossági ügy lezárása.

Anya: Kitti
Lánya: Hedvig, beceneve: Hédi
Fiútestvére Levente, aki Budapesten él,
sógora László, akinek felesége: Anett.
Anett húga: Gyöngyvér. Becézve: Gyöngy.
Anett és Gyöngyvér testvérek. (Gyurkovics-lányok.)

*
Anett csendes, félénk, vékonydongájú nő, kiskoruk óta elválaszthatatlan barátnők, együtt jártak általános iskolába Hedviggel (Hédi), majd Anett követte barátnőjét a középiskolába is, sőt, mikor azt elvégezték, első munkahelyük is sokáig azonos lett a helyi kórház rtg. osztályán. Gyámoltalan, ezért mindig túlzottan ragaszkodott barátnőjéhez (Hédihez).
Hedvig bátyja Levente, akinek a felesége az eset előtt nemrég' házasodott össze Laci feleségének húgával: Gyöngyvérrel. Éppen nagy gondban voltak, mivel akkor költöztek be a főváros egy szép zöldövezeti lakásába. Őket látogatták meg és segítettek a rendezkedésnél.
Margit (a gyilkosság áldozata), Hedvigékhez közeli lakásban lakott férjével és két kiskorú gyermekkel, a kórház elmeosztályán, hosszú évekig dolgozó nővér - volt.

Tisztában volt vele, hogy férje súlyos beteg. Igaz, sokan nem sejtették, mivel idegen alig vehette észre lappangó elmebaját (amit alkoholista apjától génjein átörökítve kaphatta), általában normálisan viselkedett, udvarias fiatalember volt, feleségénél fiatalabb.
Margit férje: Miklós (a gyilkos), annak bátyja: Jenő, aki a gyilkosság után tanítónő feleségével együtt elvállalták, és az elárvult gyermekekről gondoskodva ellátták, nevelték és taníttatták őket.

*

A kórházban nagy bajba került a főorvos, aki az ápolt személyt kérésére hazaengedte, felesége könyörgése ellenére, mivel elmondta neki, hogy otthon mennyire agresszív, fél tőle, félti tőle a gyermekeit is.
Az is zavart szellemi állapotára utalt, hogy a kórházból hazafelé betört a zeneiskolába, ahonnan zeneszerszámokat vitt el - ablakon át közlekedve. Igaz, a zenéhez volt némi tehetsége, játszott időnként egy helyi zenekarban, de korábban nála ilyen sohasem fordult elő, nem vallott rá ez a cselekedet. Az ellopott holmikat egy közeli kert zugában találták meg a bírsági eljárás kivizsgálása idején. Erről Miklós nem tett említést, nem vallott róla, sőt, tagadta, azonban a fellelt nyomok hozzá vezettek.
Az orvost is kihallgatták sorozatosan, felelőssé tették, amiért meggondolatlanul kiengedte az osztályán ápolt beteget, aminek ilyen tragikus eljárás következménye lett. Arról nem tudok, indult-e ellene.

Kihallgatások a rendőrkapitányságon. Önként jelentette be telefonon: Levágtam az asszony fejét, jöjjenek, tudom a kötelességem...
A városban, köztiszteletben álló anyjára való tekintettel maga a rendőrkapitány hallgatta ki.
Már a kihallgatás során, furcsán viselkedett, nehéz volt elképzelni, hogy lehetett kiengedni ilyen állapotban valakit a zárt osztályról...
Nemsokára átvitték a közeli Büntetésvégrehajtási Intézetbe, helyi elnevezés szerint a Gömbölyűbe, ugyanis távlatból, a hegyről nézve a magas kőfallal bekerített részen vannak az irodák, és középen, valóban egy kör alakú épületben, körben vannak az őrizetesek apró cellái.
Zavart elmeállapotát kivizsgáltatták, melynek lapján a városban működő Másodfokú bíróság 15 évi, zárt elmeosztályon történő büntetésre ítélte.

Záró gondolatok

Mozgalmas és reprezentatív hely volt a Városházán betöltött állásom. Bár - amikor fölvettek oda, először a pénzügyi osztályon könyvelőként dolgoztam, és nem szívesen mentem át a titkárságra, amikor ott az elődöm szülési szabadságra ment, és megüresedett az állás. Azonban engedtem a csábításnak, s végül nem bántam meg. Amikor aztán 1965. május 1-jével Lombos került a város élére, egészen más lett a helyzet, mint korábban. Megindult valami a város életében, s az a lendület, ami ezt az időt követte, nagyon kedvemre volt.
Gyakran került sor fogadásokra, rendezvényekre, rendszeres nagygyűlések, tanácsülések élénkítették a monoton irodai munkát, amit mindig gondosan elő kellett készíteni. Lehet, hogy én különc vagyok, de ahogyan nagyon szerettem valamikor iskolába járni, és tanulni, úgy kedveltem a munkahelyemet, élveztem a munkámat, annak ellenére, hogy nem ezt az életcélt tűztem magam elé, nem erről álmodtam boldog ifjú koromban.
A Városi Tanács apparátusában betöltött állásom tette lehetővé, hogy sok mindenbe betekinthettem.
Az azonban legmerészebb álmaimban sem jutott volna eszembe, hogy olyan eseménynek leszek majd szemtanúja, mint ami korábban, 1973-ban történt (a túszdráma), s annak nagy részét - mint mozivásznon, úgy figyelhettem.
S ki gondolta volna, hogy később egy új házba költözve, annak egyik lakásában olyan szörnyű gyilkosság történik, amiről e rövid kötetben megemlékeztem.
De ilyen az élet - nem mi döntjük el, mi történik körülöttünk...

A szerző