Nem volt könnyű kisgyerekekkel hosszú útra indulni, tengerparton nyaralni. Nem sokat pihent az ember mellettük. Útközben belázasodott egyik vagy másik, egész úton borogattam, szenvedtem velük együtt. Ha épp nem lett lázas egyik sem, akkor valamelyikre biztosan rájött a hányhatnék, s nemcsak magát, hanem engem is lehányt, de alaposan. Még őket át is öltöztettem a kocsiban, de ha kiszálltam, akkor engem került mindenki, mint a pestisest, annyira bűzlöttem a hányástól. Mégsem futamodtam meg soha. Bár a férjem többször is próbálkozott, hogy hagyjuk a gyerekeket a nagymamánál, hogy egyszer végre kipihenhessük magunkat. Azt, hogy nekem percnyi nyugtom nem lett volna, biztosan nem kalkulálta bele. Nem hagyott volna nyugodni a gondolat, mi van, ha valamelyik megbetegedett? Vagy ha a nagymamával történik valami, akkor ki gondoskodik róluk? No, meg hát, hogy még ma sem adhattam jó éjt puszit... ezt nem bírtam volna. Szóval harmadnap már biztosan kikényszerítettem volna a hazaindulást. Tehát, kijelentettem: gyerekekkel, vagy sehogy!

Egy alkalommal teljesen zökkenőmentesen érkeztünk az Adria-partra, elfoglaltuk a szállásunkat, nem betegedett meg senki, már a kislányom is két éves volt, a fiú meg már komoly, iskolás fiatalember. Pula melletti kellemes kisvárosban, Fažanán üdültünk, ami éppen szemben volt Brioni (ma már Brijuni - horvátul) szigetével. Az korábban Tito birtoka volt. Akkor már megnyitották a nagyközönségnek, lehetett látogatni, voltak ott múzeumok, szafari-park, ahol kis vonattal vitték végig a látogatókat, és nagyon sok érdekes állatot lehetett megtekinteni, amiket Tito ajándékba kapott valamikor olyan országok vezetőitől, ahová ellátogatott. Tehát volt ott a zsiráftól, tevétől, elefánttól kezdve, az antilopon, párducon, oroszlánon át a kenguruig mindenféle állatfaj. Meg lehetett nézni Tito egykori rezidenciáját, továbbá a mandarin-ültetvényt, aminek gyümölcsét szüretkor mindig az árvaházak gyermekei kapták. Szóval volt ott látnivaló bőséggel, a gyerekek alig várták, mikor megyünk a szigetre.

Sétálgattunk este a kisvárosban, megnéztük a hajó menetrendjét, és engedtünk a rábeszélésnek, hogy menjünk holnap! Menjünk holnap! Tehát megvettük másnap reggelre a menetjegyeket.
Azután még kószáltunk tovább, kellemes este volt, éppen alkonyodott, amikor rábukkantunk egy játszótérre. Ahol, sajnos, hinták is voltak. Csak éppen nem kisgyerekeknek való hinták, csak az a klasszikus, láncon függő vastag deszka, semmi más. Kislányom imádott hintázni. Persze volt otthon neki való hinta, amiből nem tudott kiesni, viszont hajtani még nem tudta, mindig lökdösni kellett valakinek. Most, hogy meglátta a hintát, máris futott, hintázni akart mindenáron. Fel is kapaszkodott rá, elhelyezkedett kényelmesen, még magam is nyugodt voltam, hogy hála Istennek, hogy nem tudja hajtani, mert erről biztosan leesne. És mit látok? A gyerekkel megindul a hinta, előbb csak lassan ide-oda himbálózva, de a másik pillanatban egyre magasabbra repül, és hajtja a hintát és kacag le ránk. Mondom, ennek nem lesz jó vége, ha még magasabbra repül, egyszerűen le fog csúszni róla, ez nem neki való, valamit tenni kell. Mire végiggondoltam, a hinta szállt hátrafelé magasan, s hopp egyszerre csak lepottyan a legmagasabb pontról az én csöpp lányom.
Ilyenkor az ember nem gondolkodik, ösztönösen cselekszik. Nyomban odaugrottam, hogy felszedjem, lássam, nem sérült-e meg. Tehát ott guggoltam a lányom mellett, amikor a vastag deszkahinta éppen visszaért, és pont telibe találta az orromat. Odarogytam a lányom mellé, és többre nem emlékeztem.

Amikor magamhoz tértem, egy padon ültem, a férjem mellettem, a nagy fiam kissé távolabb állt, és nagyon aggódva figyelt engem.
- Hol a kicsi? - kérdeztem - hogy van, nem esett baja? -
- Ne aggódj már, semmi baja, látod ott futkos! - vigasztalt a férjem, s valóban láttam, hogy ott futkározik, kacarászik, semmi jele annak, hogy megütötte volna magát, hála Istennek, gondolom, s csak akkor vettem észre, hogy csupa vér vagyok, fáj az orrom... mi történhetett?...
Nos, akkor a férjem felvilágosított, s jobbnak látta, ha orvoshoz visz, mert hátha eltörött az orrom.
- Ha eltörött, majd összenő. Láttál te már orrot gipszben? Na, látod, hogy nem látod, mert az orr az porcogó, azt nem teszik gipszbe... majd összenő és kész - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. A vérzés máris elállt. Hazamegyünk, rendbe-szedem magam, kutya bajom!

Másnap már nem mondhattam, hogy kutya bajom, hisz a vak is látta, hogy ökölnyire dagadt az orrom, jó nagy vágás éktelenkedett rajta. Viszont raktam rá ragtapaszt, és indulás a szigetre, hát hiszen erre vártak már oly nagyon a gyerekek, dehogy szegem kedvüket.
Azt hiszem rendkívüli élmény volt mindannyiunknak. Bár lehet, hogy engem túl sokat foglalkoztatott az orrom, úgy, hogy meg is ígértem magamnak, hogy ide még egyszer eljövünk, majd olyankor, amikor nem lesz semmi bajom, hogy én is tudjam élvezni, amiről kedves családom oly elragadtatva mesélt.

Hát igen, ilyen is volt. Fontos, hogy a gyerekek ezúttal nem betegedtek meg. Sőt, a lányom megtanult magasra repülni a hintával. Mennyi új élmény! Az orrom? Hát, maradandó emlék! Az orrnyergemen egy kis dudor rá a bizonyíték.