Fájdalom karjába omlott létem,
s árva lettem, oly nagyon árva,
kinek nincs szülője, sem hona,
csak ködös emlékezet a hite.
Araszol velem a holnap felé
ez a keserű ízű, molyos élet,
s haldokló szívemen penész nyílik,
mint moha, az ősi sírhantokon.
Borús sorsom karon fogja
szelíd, borzongó magányom,
s csendes lakodalmat ülnek,
együtt utaznak tovább zötykölve,
a messzeségbe hulló élet útján.

Kitárt szívem ablakán átbugyog
mérgektől lázasan fortyogó vérem,
megfojtva minden fehér galambot,
mely repül szárnyát felém rebbentve.
Ármány, s becstelenség fonalát
kabáttá fonja az idő szövőszéke,
s felöltik mind a démonarcú lények,
majd itt billegnek benne mellettem.
Hamis varázsukkal kérkednek
az igazság meggyötört arca előtt,
s megbomlott elme lesz hazájuk,
korcsosult szeretet a mentsváruk,
még őrületbe torzul az egész világ.

Így győz fölöttem a sötét angyal,
minden harc, minden áldozat nélkül.
Üvöltő őrület tajtékhabot vet,
megreccsent gerincem gödrében,
s agg csontjaimba mar a gyász,
hisz' temetnem kell sóvár énemet.
Ürességem hordom magammal,
vészjósló holnapok medrében,
s kusza jövőm előtt térdre hullva,
tövises glóriát teszek fejemre,
hogy legyek egyszer én is szent,
ki a jövő poklában poroszkál,
a múlt rögeit magával vonszolva.