HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 22

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49230

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

túlparti
2019-12-08 22:30:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ZsenálFeltöltés dátuma: 2012-10-08

Szezonvég


Verőfényes vasárnap délelőtt volt. A felhőtlen ég alatt békés, lustán nyújtózott a sokszínű fátyolos ősz. A táj, melyről a könnyű reggeli párát mind felitta már a nap egyre erősödő fénye, szinte mozdulatlan, kihalt.
Egy autó zavarta meg ezt a mozdulatlanságot amely magányosan, tempósan rohant a szürke aszfalton. Szellő se rezdült. Csupán az autó kavarta légörvény repítette fel az útra hullott sárga leveleket, amelyek súlyukat vesztve színesen kavarogtak szóródtak szét a nyomában. Zoltán, a kocsi vezetője elbűvölten figyelte a visszapillantó tükörből a színes kavalkádot.
A fák sárguló lombjain ezer színnel csillogott az október. A fény oldalról esett a szélvédőre, és a sebesen elrohanó fák árnyékától, rózsaszín káprázat öntötte el szemét. Bár kissé zavarta látását, de élvezte is, úgyhogy nem hajtotta le a napellenzőt. A fákon túl szőlőskertek, kukoricaföldek, és barna szántások sávjai tartottak merőlegesen az útnak. Még nem volt meg a betakarítás. A szőlőskertek és kukoricások, szemérmetlen büszkeséggel mutogatták érett gyümölcseiket.
Amerre csak ellátott, az azúr ég alatt csend, verőfény, és nyugalom honolt. Órájára pillantva elégedetten nyugtázta, hogy bőven van ideje. Tizenegy óra. A találkozást tizenkettőre beszélték meg, és Budapest már csak negyven kilométer, tehát nem kell sietni, van ideje. Nem akart idő előtt odaérni. Úgy tervezte, pont tizenkettőkor gurul be a Corvin előtti parkolóba, hogy Ágnes láthassa, megismerje, hisz mégiscsak a kocsi, a kocsi rendszáma a legfontosabb ismertetőjel. Sokat várt ettől a találkozótól. Hitte, és akarta is, hogy jól végződjék. Bízott a kapcsolat kibontakozásában. Talán azért is, mert olyan szokatlanul indult.
Egy barátjánál volt akkor este, s míg az öltözött, ö a lapokat böngészte, és az egyikben, a társkeresési rovat alján, a következőt olvasta. " Keresem azt a 30 -35 év körüli 170 - 180 cm magas jó megjelenésű, utazást kedvelő, művelt, független, diplomás, vagy tanulni szándékozó férfit, aki társa lenne egy vonzó külsejű és egyéniségű diplomás lánynak. Egy férfi és egy nő jeligére...
Másnap megvette a lapot, hazavitte, és újra elolvasta a hirdetést. Ízlelgette, barátkozott vele. Elsősorban a jelige egyszerűsége fogta meg. Egy férfi és egy nő. Igen, két ember, egy férfi, és egy nő.
Bár szokta olvasni a társkereső rovatot, de csupán mint érdekességet, házasság hirdetést soha nem fontolgatott.
Elsősorban a jeligék olykor elképesztő furcsaságait. Például sokat vidultak kollégáival, egy öregúr hirdetésén aki " áll még a jegenyefa " jeligével ajánlotta magát. Egyébként az egész hirdetősdit úgy értékelte, mint bevallását annak, hogy környezetünkben, abban a közegben ahol mozgunk, élünk, nem kellünk senkinek. Megpróbáljuk hát idegen piacon kiárusítani magunkat. Persze továbbgondolva mindez fordítva is igaz. Lehet, hogy környezetünkből, ilyen vagy olyan oknál fogva éppen nekünk nem kell senki. És lehetnek objektív akadályok is. Az általánosan elfogadott és bevett szokás mégiscsak az, hogy az emberek saját környezetükből választanak párt maguknak. De a szokások, mint minden más is, változhatnak.
Summa summarum, úgy döntött, válaszol a hirdetésre. Izgatta, vonzotta annak mítosza, hogy ír egy idegen nőnek, egy ismeretlen embernek, akit sosem látott.
Csábította a lehetőség, hogy őszintén kitárulkozhat. Leírhat olyan dolgokat, gondolatokat, amit ismerősnek nem szívesen mondana el, félvén a kiszolgáltatottságtól. Egy idegennek viszont mindent el lehet mondani, hiszen vagy megérti, egyetért, vagy egyszerűen nem érdekli.
Úgy gondolta, ilyen ismerkedéssel, ha mindketten őszintén akarják, pár levélváltás után többet tudhatnak meg egymásról mint azok, akik egy városban élnek és hosszú ideje járnak egymással. Ha meg nem őszinték egymáshoz, az, az első találkozáskor úgyis kiderül.
Nekiült tehát, és megírta bemutatkozó levelét. Leírta magasságát, életkorát, foglalkozását, pár szóval anyagi helyzetét. Utalt jövőbeni terveire, elképzeléseire, és irt hibáiról is.
A levél nagyon személytelen kimért hangvételűre sikeredett, de úgy vélte, a címzett tulajdonképpen ismeretlen, tapintatlanság volna tehát bizalmaskodni. Másnap feladta a levelet és várt. Dolgozott és várt. Megjelent életében egy új érzés ismeretlentől levelet várni. Remélni és várni. Várni valamire, valami ismeretlenre. Ez a várás, egyfajta izgalmat, változatosságot, hozott életébe.
Nem volt magányos, de nem tartozott azok közé sem akik folyton többedmagukkal lófrálnak. Voltak ismerősei, barátai, de nem találkozott velük rendszeresen. Barátai már valamennyien nős, családos emberek voltak. Ő még nem nősült meg, független volt. Barátnők is akadtak. Volt egy állandó, aki már hosszabb ideje megvolt, és mindig jött egy - egy alkalmi futó szerelem is.
A kötöttségek, vagy áll kötöttségek, fárasztották. Érdeklődése, és problémái is többnyire egyediek voltak. .Nehezen viselte a szerinte földhözragadt, folytonos családi és anyagi dolgok körül forgó diskurzusokat.

-2-
Szeretett olvasni, utazgatni, vagy csak úgy, cél nélkül lófrálni a városban. Esetenként otthon ücsörögni saját kis dolgai között.
Időnként írogatott is. Prózát, lírát egyaránt, ahogy hangulata hozta, de csak úgy, magának, meghatározott cél nélkül. A társaság, az ezzel járó formaságok nem vonzották. Beszélgetni szeretett ugyan, de az üres csevegés idegesítette. Úgyhogy sokat volt egyedül, de nem volt magányos és soha nem unatkozott.
Erősen foglalkoztatták a kriminológia, a jog és a történelem kérdései, lehetségesnek tartotta tanulmányai ilyen irányú folytatását. Egy kisvárosi gépgyárban műszaki alkalmazottként dolgozott. Munkáját elvégezte, de nem lelkesedett érte. Átlagos szakembernek számított. Tartozhatott volna a legjobbak közé is, képességei bőven meg voltak hozzá, csak épp a szorgalma, a lelkesedése maradt el az elvárhatótól. A tőle gyengébb, de szorgalmasabb kollégák mind fizetésben, mind erkölcsi elismerésben többnyire megelőzték. Bár nem vallotta be, ezek a dolgok megkeserítették, kiábrándították, de ahelyett, hogy levonta volna a kellő tanulságot és igyekezett volna, inkább megsértődött. Okkal, vagy ok nélkül vitákat provokált. Igen jó érzéke volt a hibák feltárásában, de megoldásukhoz, sem kedve, sem türelme nem volt. Gyakran próbálkozott nem venni tudomást a környezetéről, és csak élte a maga külön kis világát.
Erős vonzalmat érzett a művészet iránt. Érdekelte annak minden megjelenési formája és vonzották az ilyesmivel foglalkozó, alkotó emberek is. Akár az élők, - bár személyesen kevés ilyennel volt kapcsolata - akár a rég letűnt időkben éltek. Műveiket, vagy életrajzaikat olvasva, szinte valamennyiükben megtalálta azt a külvilággal, környezettel szembeni erős érzékenységet, ami nyugtalanságot, elégedetlenséget váltott ki belőlük. Mivel magában is hasonló érzéseket tapasztalt, szimpatizált velük, és az elégedetlen emberekkel általában . No nem az ökölrázó a nagypofájú hangoskodókkal, hanem a többet, jobbat akaró, vagy a töprengő, új utakat keresőkkel.
Olvasta valahol és hitte is, hogy az elégedetlen emberek viszik előre a világot. Úgy gondolta, a műalkotások többnyire elégedetlenségből, a szép a tökéletes iránti határtalan vonzódásból születnek és legyenek mondanivalójukban zordak, esetleg fájdalmasak, valójában érzelmeket, örömet, bánatot, közvetítenek tanulságokat vonnak, vagy vonatnak. Érzelmekre hatva, azokat felkorbácsolva, örömet okoznak még akkor is, ha fájdalmas az örömérzés, mert a fájdalom is tud boldogítani, mint ahogy a boldogság is fájni.
Elsősorban a festészetet és az irodalmat kedvelte. Leginkább a színek, formák összhatása és a leírt, főleg lírában leírt, sorok mondandója okozott gyönyörűséget számára. Efféle gondolatok töltötték meg belső énjének nagyobb részét. Napjai, a levél megírása óta nagyrészt úgy teltek, mint addig, de valami megváltozott.
Volt egy titka. Egy titka és reménye, s ez erőt adott neki. Remélte, hogy ez a kapcsolat - ami még meg sem született - kilendíti, kirántja, abból a holt térből, amelyben él, és amelyből saját erejéből nem képes kitörni. Voltak ugyan már ehhez hasonló megérzései több ízben, máskor is érezte már, hogy igazi társra talált, de valamennyi esetben rövid idő alatt rájött, hogy tévedett. A kiszemeltek, szinte kivétel nélkül, csak rövid ideig voltak ideálisak, valamennyien csak pózoltak, színészkedtek, valójában egy céljuk volt. Férjhez menni, anyagilag gyarapodni, és megmutatni a világnak, vagy valamely személynek, hogy lám.... Diplomás jelöltje, viszont még nem volt. Szeretője igen, egy fiatal belgyógyásznő személyében. Ő szeretőnek ideális volt, talán szerették is egymást, de férjnél volt. Férje jó nevű fővárosi ügyvéd. Húsz évvel idősebb nála. Nem volt jó házasság. Kati ezt folyton hangoztatta is, de elválni képtelen lett volna.
Szóval Zoltán várta, nagyon várta a levelet. És a levél, bár sokáig váratott magára, végül megjött. Megjött, és fénykép is volt benne. A fényképről rövid nyári ruhában, egy jó alakú, ápolt, csinos hölgy nézett bizakodó arckifejezéssel a fényképész lámpájába, és talán a fénytől, szemei furcsán révetegen csillogtak.
Semmilyen érzés, gondolat, nem tükröződött bennük. A ruha, viszont rövid volt, és a hölgy lábai igen formásak. Szóval tetszett a kép. A levél pedig így szólt:

Kedves Zoli ! - a megszólításon egy pillanatra megakadt, őt mindenki, még a barátai is, Zoltánnak szólította - Levelét köszönettel megkaptam, csak egy kicsit későn, és emiatt késett válaszom is. A távolság, ami közöttünk van Magyar földön nagyobb már nem is lehetne. De azért majd biztosan találunk megoldást a személyes találkozásra, például úgy, hogy mindketten közelítünk a másikhoz. Mondjuk, Pesten tudnánk találkozni. Node, hogy előre haladtam, magamról pedig még semmit sem írtam. A fényképhez képest változás csak annyi, hogy most világos a hajam, és le vagyok barnulva. Ennyit a külsőmről. Magamról : Győrben élek és dolgozom, egy itteni gyár vegyészmérnöke vagyok. Oklevelem a debreceni KLTE. TTK. vegyész szakán szereztem Debrecenben. Szülőföldem Karcag. Édesanyám és testvéreim - négyen vagyunk - ott élnek. Édesapám az elmúlt évben meghalt. Szeretem a munkám amely teljes egészében leköt. Szabadidőmben szívesen olvasok, nyelveket tanulok, és napozok. Szeretem a színházat, filmet, az utazást, és nagyon a zenét. Érdekes egyéniség lehet műszaki alkalmazott, irodalomrajongó, és érdeklődik a jog és történelem iránt sőt, magas szinten tervezi képezni magát az elkövetkezendő időben. Ha szívesen írogat, örömmel fogadok bármilyen apróságot is, amiből könnyebben megismerhetem. A nagy távolság miatt egy-két levélváltás úgy is elkerülhetetlen Tervei arra engednek következtetni, hogy jól érzi ott magát a vállalatnál, ahol dolgozik, meg van elégedve. Én őszintén bevallom életemben nem jártam az Ön városában. Előre talán ennyit. Búcsúzom és üdvözletem küldöm, Csikós Ágnes


-3-
Zoltán elolvasta a levelet, aztán az írást nézegette. Kellemes, jól olvasható, határozottan nőies írás volt. A betűk gömbölydedek, a sorok egyenesek.
Újra elolvasta, és élvezte, ahogy egész lényét elönti az a nehezen meghatározható, de határozottan kellemes érzés, amit akkor érez az ember, ha valamivel meg van elégedve, ha valami jól sikerült. Nézte a fényképet, a levelet, és elképzelte, hogy valahol nem is nagyon messze, él egy magával elégedett, okos, szép, lány, akinek a gondolatai őt tapogatják.
Elképzelte, hogy annak a lánynak az értelmes, tartalmas élete majd őrá is átragad, és valamilyen formában erőt merít belőle. Nagyobb kedve, energiája lesz az élethez. Talán örülni tud majd sok olyan dolognak, amit ma észre sem vesz. Hagyta a gondolatait, hadd kószáljanak, aztán tollat, papírt, vett elő és megírta válaszlevelét.


Kedves Ágnes ! írta, levele valóban sokat késett, de éreztem, tudtam, hogy jönnie kell, és mondhatom nagy most az örömöm, hogy itt fekszik előttem az asztalon és annyit olvashatom, amennyit csak tetszik. Nem bontottam fel azonnal. Előbb csak nézegettem, forgattam a kezemben. Megnéztem gondosan le van e ragasztva, milyen a címzés, hogy kunkorodnak gömbölyödnek betűi, hogy van ráragasztva a bélyeg, szóval nézegettem, vizsgálgattam, mint egy leányt, akinek udvarolni készülök.
Minden a kedvemre volt, a forma és tartalom egyaránt. Sokáig váratott magára ez a levél, és most igen nagy az értéke. A közöttünk levő távolságot valóban jól megmérték, de azt hiszem ez nem gond. A távolságok ma már nem számítanak. Ami a találkozásunkat illeti, egyszerű megoldani nekem megfelel a vázolt terv, viszont magam is helyeslem, hogy előbb váltsunk egy-két levelet. Levele után ítélve Ön gondtalan, problémáktól mentes, kiegyensúlyozott életet él, hogy úgy mondjam, az élet napos oldalán jár. Örülök ennek és irigylem is érte. Főleg a munkáját amely leköti, kielégíti. Én mindezt nem mondhatom el magamról. A munkám nem köt le, és sajnos nem is igen érdekel. Nem akarom részletezni, sok éve csinálom rövid idő alatt tökéletesen beletanultam. Rutinmunka.
Semmi új, semmi gondolat, száz év múlva ugyanígy fogják csinálni. Szóval az időm nagyobb részét azzal töltöm, hogy ülök az asztalomnál, várom a műszak végét, és ezt a tétlenséget nagyon nem szeretem.
Hogy mégis csináljak valamit, másodállásban bukott tanulókat oktatok egy műszaki tanintézetnél.
Az irodalom műveléséről szívesebben beszélnék élőszóban.
Hogy jellememről is írjak néhány szót: elsősorban, talán az érzékenységet említeném, erősen befolyásolnak a körülöttem zajló események. Igénylem az erős kötődést, ha ezt érzem, akkor igen értékes tulajdonságok kerekednek felül bennem. Ha nem, csak egy kellemetlen ellenzék vagyok.
Ezzel be is fejezem önmagam értékelését, kérem, egyenlőre érje be ennyivel.
Kézcsókkal, Kovács Zoltán.


A fogalmazáson, itt - ott még javítgatott, s mikor összeállt a végleges szöveg, újra leírta, borítékba tette és leragasztotta.
Éjfél is elmúlt mire ágyba került, mégis nehezen tudott elaludni. Különféle szituációkat képzelt el kettejükkel kapcsolatban, de a végleges kép, csak nem akart összeállni.
Ezután, menetrendszerűen jöttek mentek a levelek, minden hétre jutott egy. Általában a hét végén szoktak megjönni. Ágnes szépen, okosan írt, de inkább általánosságokat, mintsem konkrét dolgokat magáról.
Négy levelet váltottak mire megérlelődött a találkozás végleges időpontja és helye.
Zoltán tehát erre a találkozóra igyekezett, illetve már egyáltalán nem igyekezett, inkább az időt sürgette, mivel már bent járt pesten és a megbeszélt időpontig még több mint fél óra volt hátra. Nagyon gyér volt a forgalom. Vasárnap, fél tizenkettő. A körút szinte kihalt autót alig látni.
A Rákóczi tér közelében egy árnyékos helyen félreállt, kinyitotta a kocsi járda felöli ajtait, had járja át a hűvös levegő. A téren pár ember üldögélt a padokon. A vásárcsarnok előtt két fiatal lány strihhelt, sehol semmi mozgás. Volt benne egy kis drukk. Bár úgy érezte, hogy egy nagyon régi kedves ismerősével fog találkozni, mégis valami idegen nyugtalanság harapódzott el benne.
Tizenkettő előtt öt perccel elindult. Pontosan tizenkettő volt mikor begördült a Corvin előtti parkolóba.
Ahogy állt be, látta, hogy a téren többen is ücsörögnek a padokon. Futólag végignézett rajtuk, és az egyik padon, kissé túl élénk ruhában egy napszemüveges, szőke hajú nő ült egyedül.
Csak egy pillanatra látta a kanyarodó kocsiból, arcát szinte egyáltalán, de megérezte, hogy Ő az. Ágnes. Furcsa lehangoló érzés kerítette hatalmába. Nem tudta volna megindokolni, hogy miért, hisz az arcát nem is látta, de úgy érezte, nem az várja őt, akire ő vár.
Mindez a pillanat tört része alatt futott át agyán, érzékszervein, hisz még csak nem is lassított, úgy haladt tovább és állt be az üres parkolóba.
-4-
A negatív benyomás beléfészkelte magát. Leállította a kocsit és kiszállt. Forró volt a tér, sehol semmi árnyék, a környező beton és aszfaltburkolat szinte izzott. Tétován nézelődött, mint aki cél nélkül épp csak kiszáll járni egyet. Lopva azért szemmel tartotta a padon ülőket, de ott nem mozdult senki.
Megnézte óráját, tizenkettő nulla kettőt mutatott. Az élénkruhás szőke, abban a pillanatban állt fel mikor az órájáról ismét a padok felé sandított. Lassan, de félreérthetetlenül feléje tartott. Haja, vörösesszőke, friss, legfeljebb egy napos frizurával, szemén divatos napszemüveg, ruhája rövid ujjú, sárgás, vöröses, levélmintákkal tarkított rövid ruha, melyhez egy szárában bő, barna nadrágot viselt. Cipője alig látszott ki a hosszú nadrág alól.
Mozdulatai, ahogy közeledett, tétovák, határozatlanok voltak. Bátortalanul mosolygott, mintha kérni szeretne valamit. Mikor már csak pár méterre volt, Zoltán elé ment és bemutatkozott.
Valóban, Ő volt, Csikós Ágnes.
Nézték egymást, és mindketten kissé zavartan mosolyogtak. A lány szólalt meg előbb.
- Maga mindig ilyen pontos ? Kérdezte.
- Szeretek az lenni, bár van, hogy ez nem mindig sikerül most sikerült. Mosolyodott el, megtalálva igazi mosolyát és énjét. A drukk teljesen kiszállt belőle.
- Ha javasolhatom, üljünk le valahol jó ?
A lány beleegyezett.
Zoltán magához vette, karjára akasztotta zakóját, bezárta a kocsit, és elindultak. A forgalom irányító lámpák vakon, unottan bámulták őket a kereszteződésben.
- No, most kinek van elsőbbsége ? Szellemeskedett Ágnes.
- Az erősebbnek, és minthogy rajtunk kívül nincs más közlekedő, mi vagyunk az erősebbek, válaszolt Zoltán.
A Metropol teraszán ültek le. Ágnes árnyékba, Zoltán úgy, hogy érje a nap.
Sört kértek. A sör friss volt, nem túl hideg, úgyhogy nagyon kellemes volt kortyolgatni.
- Magának nincs melege? Indított Ágnes.
- Éppen nem fázom.
- Csak azért kérdem, hogy a napra ült.
- Tudja, én nagyon szeretem a napot annyira, hogy sokszor arra gondolok, valahol az egyenlítő körül kellene élnem. Nem emlékszem, hogy valaha is terhemre lett volna a nap, hogy valaha is elbújtam volna előle, bármily forrón sütött is.
- Olyan vagyok mint egy akkumulátor. Ilyenkor nyáron feltöltődöm, tele szívom magam energiával, amit aztán télen elfogyasztok és bizony nagyon legyengülök, ha későn jön a tavasz.
Ágnes mosolygott, cigarettát vett elő, Zoltán tüzet adott, és ő maga is rágyújtott. Fújták a füstöt, beszélgettek.
Zoltán úgy látta Ágnes is magára talált.
Többnyire ő beszélt.
Zoltán kényelmesen elterpeszkedett a székben, élvezte a napsütést, a söröspohár hűvös tapintását, és figyelte a lányt, aki testvéreiről beszélt, hogy hol élnek mi a foglalkozásuk.
Szeretettel beszélt róluk, bár nem mondta, de érződött, hogy nagyon szereti, és ritkán látja őket.
Később, apját vette számon.
- Nem kedveltük egymást az apámmal, mondta , közben levette, és az asztalra tette napszemüvegét. Ide oda tologatta az asztal lapján, úgy beszélt.
Csak, néha nézett fel, szemei kissé beesettek, apró ráncokkal szegettek voltak. Tekintetében, fáradtság, és furcsa, félénk, de makacs akarat csillogott.
- Azt akarta az apám, hogy menjek férjhez, és éljek a családomnak. Nem szívelte, hogy a lánya egyetemista. Nem is támogatott. Most, hogy már nem él, gyakran arra gondolok, talán jobban meg kellett volna hallgatnom az érveit, talán neki volt igaza.
- Kérdően nézett Zoltánra.
- Ugyan Ágnes, szólalt meg Zoltán, aki elment, azzal már nem érdemes vitákat folytatni. Egyébként is, nehéz eldönteni kinek mikor van igaza, az élet nem fekete vagy fehér, nemcsak jó, és nemcsak rossz dolgokból tevődik össze. Bármilyen kérdésben, mindkét oldalon számtalan érvet lehet felsorakoztatni, egy azonban bizonyos, az apa nem tudhat gyermeke fejével gondolkodni, sem helyette élni, és ha a gyermek erősen érzi, hogy igenis neki ezt, vagy azt kell tenni, akkor minden lehetőséget ragadjon meg, és tegye.
- Azt hiszem nincs annál rosszabb, mint azt csinálni amit mások akarnak, és amihez nekünk semmi kedvünk. Pedig sajnos sokan vannak ilyenek. Munkájuk nyűg, energiájuk elpazarolt, ők maguk kedvtelen, keserű emberek. És maga Ágnes, véghez is vitte amibe belefogott, ez pedig már eleve eldöntötte a vitát. Úgyhogy legyen büszke erre, és ne tépelődjön elmúlt miérteken.
- Egyébként, egyik levelében arról írt, hogy leköti és kielégíti a munkája.
- Ez így is van.
- Nos, ha így van, akkor fel sem merülhet a kérdés, hogy kinek volt igaza nem?
-5-
- Igen, persze, csak tudja... előbb a sok tanulás, a véget nem érő vizsgaidőszakok, közben anyagi gondok, hol egy pulóver, hol egy pár cipő, szoknya, valami mindig kellett. Utóbb pedig a munkahely, lakás, bútor, szóval hol ez, hol az, és közben elrohan az élet.
- Sokszor arra gondolok, igaza volt apámnak.
Nem boldogít a hosszú éveken, sok-sok átvirrasztott éjszaka árán megszerzett tudás. A steril környezetben végzett, de mások által meghatározott irányú munka. A kiporszívózott, különc csecsebecsékkel telerakosgatott drága kalitka ami a lakásom, és amit majd harminc év múlva tudok kifizetni.
- Ha néha hazautazom, találkozom gyermekkori pajtásaimmal, osztálytársaimmal, bizony, irigylem valamennyit.
- Igaz , rosszabbul öltöznek, a nehéz munkától durvább a kezük, darabos a beszédük, de őszinték, nem mesterkéltek, nem kiábrándultak, örömeik tiszták, természetesek és mindnyájuk körül egy két gyerek.
Zoltán, megfogta a lány asztalon nyugvó kezét.
- Bizonyára fáradt Ágnes, esetleg rossz napja van. Ne beszéljünk most erről jó ?
A lány bólintott és hagyta, hogy Zoltán simogassa a kezét.
- Hogy utazott ?
- Vonattal jöttem, tízkor érkeztem, és azóta csak lődörgök, vártam magára, és valóban fáradt vagyok, de azért örülök, hogy találkoztunk.
- És maga ? kocsival biztos kényelmesebb.
- Igen, kényelmesebb, nekem nagyszerű utam volt. Tudja, nagyon szeretem ezt az időt, a vénasszonyok nyarát. Felénk így hívják, ez a kedvenc évszakom és ez a mostani, igencsak hibátlan. Ilyenkor, minden csendes, nyugodt. Mosolyog a világ. Csitulnak a tülekedések, az akarások, a világ, a természet, nem nyüzsög nem képmutató már, se ereje se szüksége nincs rá.
- Bölcs, szelíd nyugalommal fogadja, tűri ahogy az október rátelepszik, és elveszi mindenét. Ez engem oly csodálattal tölt el amihez hasonlót, más évszakban soha nem érzek. Próbáljunk mi is így viselkedni. Élvezzük ami szép, és ne gondoljunk azzal ami kellemetlen.
A lány bágyadtan mosolygott.
- Mindig ilyen bizakodó ?
- Sajnos nem, és ha már megtörte a varázst, akkor hadd kérdezzem meg, van e már szállása ?
- Tulajdonképpen nincs, bár vannak rokonaim Pesten, de még nem döntöttem el, hogy hozzájuk megyek e. Úgy gondoltam, előbb magával beszélem meg, hogy maga, hogy gondolja ?
Hirtelen elpirult, és beleivott a sörébe.
- Nekem az a véleményem, mondta Zoltán, vegyünk ki egy szobát valamelyik szállodában. Biztosíthatom, tette hozzá, semmi olyan nem fog történni amit maga nem akar.
Ágnes beleegyezett.
Rögtön helyben, a Metropolban próbálkoztak, de nem volt üres szoba.
A Szabadságban sem volt szerencséjük. Végül a Hotel Pallacban sikerrel jártak.
Zoltán a recepciónál elrendezte amit kellett, mire a recepciós átadta a szobakulcsot.
A lift előtt sokan várakoztak. Nem álltak be közéjük, hanem gyalog vágtak neki a másodiknak. A lépcsőház szűk volt, így Zoltán maga elé engedte Ágnest. Ahogy ment mögötte, elnézte rövid ruháját, amit a fényképen nadrág nélkül viselt, arra gondolt, de jó lenne most is így látni. Kellemes borzongás fogta el.
A szobába érve kissé bátortalanul magához ölelte, de a lány pajzánul kibontakozott, és bement a fürdőszobába. Hallotta amint magára zárja az ajtót.
Ő, beakasztotta zakóját a szekrénybe, és szétnézett a szobában. Öreg bútorokkal berendezett, barátságtalan helyiség volt. A parkettán kopott szőnyeg, a falakon málló, igénytelen tapéta.
Közben a fürdőszobában, harsány zubogással ömlött a víz a kádba.
Ágnes táskáját, amit a szoba közepén hagyott, a szekrény mellé tette, az ablakon kissé elhúzta a sötétítőfüggönyt, és kinézett.
Szűk, négyszögletes udvarra látott. Résnyire kinyitotta az ablakot, aztán a szoba közepén levő kettes ágyhoz ment. Egy darabig nézegette, majd levetette a cipőjét és végigheveredett rajta.
A fürdőszobából már nem hallatszott az erős csobogás, csupán apró loccsanások, mint Ágnes lubickolása kavart. Később az is abbamaradt, és a lefolyó víz surrogása volt halható.
Aztán kattant a zár. Ágnes mosolyogva, a víztől kissé kipirultan jelent meg az ajtóban. Nadrágját a kezében tartotta, majd ráakasztotta az egyik szék karfájára. Csak a rövid ruha volt rajta, mint a fényképen.
Zoltán érdeklődve nézte. A ruha olyan rövid volt, hogy a lány barnára sült lábszárai szinte combtőig kilátszottak. Valamit beszélt a vízről, de Zoltán nem igazán értette. Míg beszélt a táskájához ment és lehajolt, valamit keresett benne.
Zoltán növekvő izgalommal figyelte, de a lány oly ügyesen forgolódott, hogy semmit sem látott - már abból, amit szeretett volna -. Ágnes egy darabig keresgélt még a táskában, aztán felállt és odajött az ágyhoz.
-6-
A mozdulattól ahogy leült, ruhája felcsúszott és combjai közül előbukkant kissé áttetsző, feszes fehér bugyija. Lázasan, féktelenül szeretkeztek. Ágnes csillapíthatatlan volt. Csak sokára ült el benne a vágy.
Zoltán arra ébredt, hogy esik az eső. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, hallgatta amint a vízcseppek kitartóan verik az ablaküveget.
Kis idő után felkelt, becsukta az ablakot, félrehúzta a függönyt, és lenézett az udvarra.
Elnézte amint az esőcseppek sebesen zuhannak alá és hólyagokat verve csapódnak egymásra az udvar betonján. Gyermekkorában nagymamája arra tanította, ha hólyagosan esik, nem tart sokáig.
Bement a fürdőszobába, és csendben letusolt.
Mire kijött, Ágnes még mindig aludt. Öltözés közbe elnézte, ahogy a lány ernyedten fekszik az ágyon. Alig volt rajta valami a takaróból. Bőre, és egész lénye laza, ernyedt volt, egyáltalán nem tűnt szépnek ebben a helyzetben. Vajon hány éves lehet gondolta, biztos idősebb mint én, talán több évvel is. Érdekes, a koráról soha nem írt, és neki sem jutott eszébe erről érdeklődni, meg aztán nem is találta volna illendőnek.
A lány, mintha érezte volna, hogy nézik, kinyitotta a szemét. Magára húzta a takarót és cigarettát kért. Mohó, nagy slukkokkal szívta, aztán ő is felkelt. Hosszasan pepecselve tette rendbe magát.
Késő délután volt mire kiléptek a szálloda ajtaján. Az utcák már ki voltak világítva. Az eső elállt, s az aszfalton maradt tócsák csillogva tükrözték a koraesti város tiszta fényeit.
Ráérősen sétáltak. Nézegették a kirakatokat, a járókelőket, és élvezték az eső utáni kellemes tiszta levegőt. A Mátyáspincébe mentek vacsorázni. Bár korán volt még, az étterem helységei mégis tömöttek. Nehezen találtak üres asztalt. Végül sikerült egy kellemes sarokban letelepedniük.
Mindketten jó étvággyal vacsoráztak, a vacsorához száraz vörös bort ittak. A teremben halk cigányzene szólt, amit a zenészek igen visszafogottan, diszkréten játszottak. Jelenlétük alig volt észrevehető.
- Egyik leveledben azt írod, hogy nagyon szereted a zenét, nézett Zoltán Ágnesre, ezt a fajta zenét is ?
- Igen, azt hiszem mindenfajta zenét szeretek válaszolt a lány, hangulat kérdése, hogy mikor melyiket jobban.
- És te ?
Magam is így vagyok vele. Nekem is a hangulatom határozza meg, hogy mikor mit hallgatok szívesebben. Bár van úgy is, hogy épp a zene határozza meg a hangulatom. Most például ez a zene. Nagyon kedvelem a magyar, vagy cigányzenét, a nótákat. Ezek a dallamok szinte az életünk, történelmünk. Úgy gondolom, egy magyar ember éljen bárhol, foglalkozzék bármivel, bizonyos kor fölött, ha meghalja Dankó, vagy Sárdi, nótáit, bizony megrezzen a lelke. Emlékezni, merengeni, vagy éppen mulatozni kényszerítenek. Ez a zene mi magunk vagyunk. Számtalan mélyen nyugvó emléket, érzést, fájdalmat, indulatot és örömöt szabadít fel. Életünket, reményeinket, akarásainkat, és kudarcainkat jeleníti meg. Csak hallgatni kell. Mindenkinek azt mondja, adja, amit hallani, kapni szeretne. Összekoccintották, és kiitták poharaikat, majd újra töltöttek. Koccintottak, és újra ittak. Tudatosan, aprókat kortyolgatva élvezték a bor hűvös, fanyar ízét. Beszélgettek, mosolyogtak egymásra. Jól érezték magukat.
- Mond, neked van valakid, úgy értem udvarolsz valakinek ? Kérdezte a lány.
- Zoltánt megdöbbentette a profán kérdés, megpróbálta tréfával elütni.
- Igen, egy férfi míg él udvarol, és én férfi vagyok, vagy nem ?
- Ne légy közönséges, én komolyan kérdeztem, perelt, kissé furcsa éllel a hangjában Ágnes.
Zoltán érezte, a szép estének vége. Bár nem emelte meg a hangját, azért másként csengett, mint pár perccel ezelőtt.
- Ha komolyan kérded, hát komolyan válaszolok. Igen, van valakim, nem is egy, több valakim van. Ha akarod, összeszámolhatom, hányan vannak, de aki számítana, olyan valakim nincs, hiszen akkor most nem lennék itt.
- És olyan valakim sincs, aki egy kellemes hangulatot ilyen kérdéssel rontana el, tette még hozzá.
- Ne haragudj, nem tudhattam, hogy ilyen érzékeny vagy mentegetődzött Ágnes, inkább igyunk.
Ittak. De a bor íze, a zene varázsa elveszett.
Hiába próbálkoztak új, meg újabb témákkal, többé nem találták meg az összhangot.
Nyűg lett a körülöttük ülők lármája, kellemetlen a teremben lengő dohányfüst, úgyhogy fizettek, és elmentek.
Nem volt még késő, az utcákon sokan sétáltak, egyesek sietve, mások összebújva, megint mások andalogva céltalanul. Ők, alig szóltak egymáshoz mindketten gondolataikkal voltak elfoglalva, így értek a szállodához. Ahogy elhaladtak, a szálloda étterme előtt, Ágnes megkívánt egy konyakot.
- De ne menjünk be kérte, inkább hozasd föl.
Zoltán megbeszélte a pincérrel.
Alighogy fölértek, a pincér már meg is hozta a kétszer egy deci konyakot, és a négy sört, amit Zoltán rendelt.
Ágnes hallgatagon iszogatott, aztán minden átmenet nélkül vetkőzni kezdett.
Ismét, nagy volt közöttük az egyetértés. Egész nap ez volt a legjobb, pihegte Ágnes, aztán elaludt.
Zoltán magára maradt a konyakkal, és a négy sörrel. Az állólámpa gyér fénye sárgán világította be a barátságtalan szobát. A bútorok idegenül meredtek rá, amint ott állt alsónadrágban a szoba közepén.
Magához vette a söröket, odavitte az éjjeli szekrényhez, egyiket meghúzta, aztán lekuporodott az ágy szélére.
Nem ízlett a sör. Ágnes mélyen aludt. Ő felkelt az ágy széléről, rágyújtott, és újra ivott a sörből.
-7-
Elnézte a barátságtalan bútorokat, az üres, és félig ürült poharakat, az összekuszált ágyat, melynek egyik végében Ágnes összegömbölyödve aludt.
Nagyon egyedül érezte magát. Nem értette mit keres itt és nem akarta elhinni, hogy ez a lány írta neki azokat a kedves, szépen szóló leveleket, amelyek hónapokon át erővel bizakodással töltötték el. Telve voltak lelkesedéssel, erős akarással és, hogy elragadták őt is. Hogy vágyott alkotójuk után, aki most itt van itt, egy karnyújtásnyira tőle, és alszik.
Az okosnak, erősnek, képzelt diplomás lány, akit magában mindenki fölé helyezett, lám elesettebb, gyengébb, kiábrándultabb valamennyi ismerősénél.
Már az összes italt megitta, de egyre józanabb lett.
Nagyon távol érezte magát mindenkitől, de leginkább ettől a lánytól, aki az ágyban szuszogott.
Mindketten korán ébredtek. Nemigen beszélgettek, leginkább csak nagyon udvarias légy szíves, köszönöm és kérlekszépenek hangzottak el.
Míg Ágnes szépítgette magát, Zoltán az ablaknál állt.
Ő már elkészült, és arra gondolt hiába van ma is szép napos idő, hazafelé már nem lesz kellemes az útja.
Otthagyta az ablakot, és figyelte Ágnest ahogy készülődött.
Nem mentek reggelizni. Egyikük sem kívánta a reggelit. Vagy inkább azt nem, hogy együtt üljenek egy asztalnál, ahol minden bizonnyal beszélniük kellene egymással, de azt egyikük sem tudta elképzelni, hogy miről és mit beszéljenek.
Ágnes valami krémet szeretett volna vásárolni a Petőfi utcai drogériában, Zoltán pedig mielőbb menni szeretett volna, de természetesen elkísérte a lányt.
Hamar megtalálták a drogériát, bár kicsit várni kellett a nyitásra, mert még nem volt kilenc óra. A nyitást követően szinte alig voltak az üzletben. Ágnes megvásárolta a krémet, és indultak visszafelé. A kis körúton bementek egy antikváriumba nézelődni. Utána, mivel Ágnes lábát szorította a cipő, a múzeumkertben leültek egy padra.
Szótlanul ücsörögtek egymás mellett.
Ágnes úgy tervezte, hogy meglátogatja a rokonait és csak az esti vonattal utazik haza. Mivel a nap már éreztette melegét, Zoltán levetette zakóját és a pad támlájára akasztotta. Elnézte, ahogy a lány cipőjéből kibújva, fájós lábát dörzsölgeti, majd tekintete a járókelőkre, és a kertben röpdöső madarakra figyelt. Arra gondolt, hogy az ember képzeletében, lelkében, él egy vágyai alkotta kép, egy ideál, amire vágyik, és aminek sem küllemét sem belső tulajdonságait nem tudja megfogalmazni. Ahogy egy mosolyról, szemvillanásról, vagy arckifejezésről sem tudjuk mitől kedves az egyik, és mitől, vagy miért nem a másik. Meglátni és megszeretni, vagy fordítva. De a miértre, valószínű nincs válasz. -Az én képemet, amit vágyaim a lelkembe martak, talán soha nem fogom megtalálni- gondolta keserűen, talán kár is keresnem. Újra, Ágnes fájós lábát masszírozó újait figyelte. Szerette volna megsimogatni, esetleg meg is puszilni azt a fájós lábat, hogy valamit enyhítsen a lány, és saját fájdalmán is. Mégsem így tett, hanem felállt, és,
- mennem kell Ágnes, mondta.
Délre haza kell érnem.
A lány visszabújtatta lábát a cipőbe, aztán ő is felállt.
- Elkísérlek a kocsiig mondta, és lesütötte a szemét.
Lassan, andalogva mentek a Rákóczi úton, s közben tán maguk sem vették észre, megfogták egymás kezét. Nem szóltak egymáshoz, de mindketten úgy intézték, hogy minél később érjenek a kocsihoz. Megnéztek mindent, ami útjukba esett. A dübörgő forgalmat, a kirakatokat, a mozik képeit. Még a plakátokat is. De bármilyen lassan haladtak is, végül mégiscsak elérték a parkolót.
Most tele volt autókkal, jövő menő emberekkel. Zoltán kinyitotta kocsija ajtaját, zakóját bedobta a hátsó ülésre, aztán szembefordult a lánnyal.
- Hát, nyújtotta mindkét kezét, mondani akart valamit búcsúzóul, aztán meggondolta, és nem szólt semmit. Csak álltak, szemben egymással a kavargó nyüzsgő tömegben, mosolyogva tartották egymás kezét, de szemük könnyes volt, idegen, és szomorú.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Zsenál
Regisztrált:
2012-10-04
Összes értékelés:
118
Időpont: 2012-10-14 18:07:32


Kedves Tibor !

Örülök, hogy beleolvastál s tán jobban, hogy végig is fogod.
Megjegyzéseidet elfogadom / írásaimban elsősorban a történet izgat a kivitelezés a stilisztika sajnos kevésbé /

Üdv.: Zsenál

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Késő búcsú című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Késő búcsú című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Általános csevegés fórumtémához

leslie b shepherd bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

dodesz bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) álmatlanul című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szomorú Teadélután című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Suhanó árnyak című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Suhanó árnyak című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)