HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1867

Írás összesen: 48420

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2012-10-10

Sajthinta


A saroktelken feltűnően szép ház állt, mindenki megnézte. Elég vegyes érzelmekkel, a "könnyű annak, akinek van pénze" és a "biztosan lopta" közötti széles skálán. Utólag bennem is felmerült egy kis gyanakvás, de akkoriban még csak tíz éves voltam, és el se lehet mondani, hogy mennyire nem érdekelt. Belülről sokáig nem láthattam a házat, csak az udvaron lógtam naphosszat Petyával. Ő ezt elintézte egy kézlegyintéssel: Tudod, anyám nem szereti az idegeneket.

Néha láttam az anyját, és bizony nagymamának néztem volna. Sovány, szemüveges öregasszony, mindig rosszkedvű, egy igazi besavanyodott vénség. Ez jutott Petyának. Valahol volt egy apa is, aki napközben nem került elő, én meg nem kérdeztem, mivel foglalkozik. Sokkal fontosabb dolgunk volt, például rendőröst játszottunk, és el kellett kapni a betörőket. Szedett-vedett fegyvereink a bokrokon csattantak. Szegény bokrok! Jótét lelkek hányszor elmondták már, ne bántsd a bokrot, fáj neki. Világos, hogy nem tudják, miről beszélnek. A növénynek nem fáj, az állatnak se, legföljebb a kutyának, de a kutya nem állat, az kutya. Eszembe nem jutott volna, hogy ráüssek egy kutyára. De a bokor nem számít, az csak úgy van, mint a kövek. Nekünk meg sürgősen el kellett fogni a betörőket, az afgán kémeket vagy általában az ellenséget.

Született ksatriják, mondták a felnőttek, ki elismerően, ki szánakozva, de minket ez sem érdekelt. Egyáltalán mi az a ksatrija?

Petya anyja mindig otthon ült, mint a pók a sarokban, aztán egyszer mégse, és Petya úgy tett, mint aki kivételes kegyet gyakorol velem: Gyere, megmutatom neked a házat. De ígérd meg, hogy nem nyúlsz semmihez.

Tízéves gyerek mindent megígér, akár az ellenkezőjét is, ha úgy hozza a sors. Felnőttek ragaszkodnak az ígéretekhez, mintha nem tudnák, hogy nem vesszük komolyan. Persze, vigyázok, nem lépek bele a pocsolyába! Pedig de. Észre sem veszem, mert mindig sietek, nehogy már lemaradjak valamiről. Most már erről is leszoktam, mint annyi másról. Semmi sem szalad el, a rossz a legkevésbé. Jó meg nincs is, mert ha véletlenül elérted, máris kiderül, hogy rosszabb, mint a többiek. De magyarázd el ezt egy gyereknek, aki botokban, fakardokban, esetleg fagylaltokban gondolkodik.

Csendben, szinte lábujjhegyen mentünk be a házba, pedig hát nem volt otthon senki - csakis ezért kerülhetett sor az expedícióra. Az előszobában semmi, fogas és nagytükör, no de tükör van nálunk otthon is, sőt egy nagy fehér szekrény is, ami rengeteg hasznos dolgot elnyel, esernyőt, gumicsizmát, horgászfelszerelést... A konyha sem látszott különösen veszélyesnek, és itt Petya engedélyezett egy pohár vizet. Igen, megfoghattam a poharat és a vízcsapot, nem dőlt össze semmi, nem omlott ránk a mennyezet.

Anyám szobájában tényleg ne nyúlj semmihez, ismételte Petya, és rögtön elhatároztam magamban, hogy csakazértis.

De aztán kinyitotta az ajtót, és nekem elállt a lélegzetem. Íróasztal, szék, mint egy irodában, és köröskörül a földön, kisebb-nagyobb kosarak, a kosarakban papírszemét.

Nem is mentem tovább, mit nézzek ezen?

Évek óta gyűjti, magyarázta Petya, és ragyogott a büszkeségtől. Kevés embernek van ilyen rendkívüli hobbija - de ez nem hobbi, anya dolgozik, és ez kell a munkájához.

Ez a papírszemét?

Nem szemét ez, nézd csak meg jobban. Ezek szavak!

Valóban azok voltak, régi újságokból, reklámokból, innen-onnan kivágott szavak.

Nagy rendnek kell lenni, folytatta Petya, mert ha hozzányúlnak a kosarakhoz, anya nem találja meg a szavakat.

A nagy rend azt jelentette, hogy az egyik kosárban csupa főnév, a másikban igék, vagy csak betűk, pirosak, feketék, szabványosak és díszesek. Anya szenvedélyesen vadászik a szavakra, és amikor talál egyet, ami tetszik neki, azt kivágja. Sehová nem megy olló nélkül - de nagyon ritkán megy el, hiszen itt a legjobb, a szavak meghitt csendjében. Itt üldögél a kosarai között, maga is egy kosár. Kiválasztja a legjobb szót az egyik kosárból, aztán egy másikat, és amikor összeállt egy mondat, akkor felragasztja egy ánégyesre. A ragokkal többnyire baj van, betűnként kell összeállítani, néha a szó kék, a rag fekete, vagy fordítva, de ez mind mellékes: a mondanivaló a lényeg.

Hát, nem is tudom. Van egy ilyen játék, pisis lányok szokták játszani. Megállapodnak a sorrendben, mondjuk, ki, mikor, kivel, hova. Felírnak egy szót, lehajtják, és továbbadják, végül olyanok jönnek ki, mint a tanító néni éjfélkor a pappal megy a mosodába, vagy a macska ősszel a nagymamámmal alszik a szekrény tetején, és akkor lehet nevetni. De Molnár néni már iszonyú öreg, van vagy ötven éves -

Negyvenhat, helyesbített Petya.

Negyvenhat éves, és akárhogy nézem ezeket a ragasztgatott szavakat - a szó elfáradt, a Nap a cirkuszon keresztül - a buszpályaudvar mögött, a búzatáblán forog egy madár -

Kijöttünk, nehogy kísértésbe essek, megérintsek egy kosarat, és a szavak elszálljanak. Végzetes lenne, anya nem tudná folytatni a munkáját.

Ez munka? - kérdeztem döbbenten.

Igen, Molnár néni egy ennél sokkal jobban hangzó néven könyveket írt - illetve vágott és ragasztott, ilyen buszpályaudvarokat és forgó madarakat. Ha jobban meggondoljuk, nem is olyan egyszerű. Mennyi ragasztó kell egy teljes ívhez! Mennyi áldozatos figyelem, hogy a szavak a helyükre kerüljenek! Már amennyiben ott van a helyük, ahol. Nálunk, az iskolában, visszadobnának egy ilyen fogalmazást. Petya, vagy minek is hívnak, Árpi, Nagy Árpi, elment az eszed? Mit képzeltél, amikor ideragasztottad ezt a forgó madarat, billegető barázdát, bimbólyukasztó fülvédőt, vagy mi ez? Ülj le, egyes - persze az iskolában nem próbálkozunk ilyesmivel - mindenki utálja, ha fogalmazást kell írni, de még az is jobb, mint ennyit ragasztani.

És ezért pénzt kap? - kérdeztem, még mindig döbbenten.

Igen, Petya megerősítette, hogy ezt kiadják, pénzt adnak érte, és anya mostanában egy regényen dolgozik. Sajthinta, ez lesz a címe.

Ilyen szó nincs is.

Miért ne lenne? Sajt van, hinta van, nem tudsz elképzelni egy hintát sajtból?

Nem tudok. A sajt puha, és eltörik.

A parmezán nem törik el.

Ez nem volt nagy segítség, mert az én szótáromban a parmezán az a reszelt valami, amit a pizzára szórnak, az meg, ugye -

Menjünk inkább játszani, ajánlottam lemondóan, és tovább csépeltük a bokrokat, de valahogy egészen más szemmel néztem Petyára. Bolond az anyja. Sajton hintázik, vagy hintán sajtozik. Nem kétséges, hogy bolond. És ha Petya felnő, ő is ragasztgatni fog? Ilyen szamárságokat, mint, nekem mondod, pestinek, hogy merre folyik a Lánchíd?

A ragasztgatásnak külön filozófiája van, egyfajta képzőművészet, érzéki gyönyörűség, a szemet és a fület egyaránt elbűvöli. Persze ezt csak jóval később tudtam meg, azzal együtt, hogy a legszebb pillanat az, amikor megtalálsz egy szót, és kivágod, vagy nem találod meg, ami még jobb, mert akkor meg lehet csinálni. Összerakod betűnként, a semmiből, megteremtettél valamit, ami nem volt addig. Ilyen a sajthinta vagy a rubingó. ruBINGÓ, ez felszabadítja az asszociációkat, mennyivel jobb ez, mintha egyszerűen csak azt mondanám, 6,000 fontot nyert a nő a bingón, és vett magának egy rubinköves gyűrűt. Vagy Oszama bin Gó... nem, az nem jó, nem közelít eléggé a kollázstechnikához.

Most már nem akartam bemenni a házba, hogyisne, még rám ragadnak a szavak. Fecskehulló vérefű vagy jóskaborbolya, mit tudom én. De elmeséltem otthon, hogy a Molnár Petya anyja - anyám szörnyülködött, apám hitetlenkedett: És ezt megveszik? Tényleg, van olyan marha, aki megveszi? Ő aztán soha - és ezt el is hittem neki, mert apám ugyan sok mindent vásárolt életében, főleg motort, és ami egy motorhoz kellhet, de sosem süllyedt odáig, hogy még egy könyvet is - fiam, erre nem költünk, ha neked annyira kell, írj egyet magadnak. Vagy ragassz egyet, bánom is én!

Ebben maradtunk, pedig egyre inkább úgy látszott, hogy a ragasztás is üzlet, még hozzá jövedelmező. Vendégek érkeztek az elzárt házba, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna azelőtt. Újságírók, mondta Petya nagy tisztelettel, mert az újságíró fontos ember, ő csinálja a süllyesztőt vagy a hírnevet. Az emberek általában lusták, vagy nem elég okosak ahhoz, hogy egyedül is eldöntsék, mi tetszik nekik, mit kell az egekig magasztalni, vagy a porba alázni, és ezeket a fontos kérdéseket rábízzák az újságírókra. Azok meg, aszerint, hogy bal lábbal keltek-e föl aznap reggel, aztán a fáról lecsicsergett egy veréb - persze, tudom én, hogy ez nem így megy. Rengeteg veréb volt régen, verébfák álltak az Andrássy úton, ezrével ültek az ágakon, most meg hétszámra egyet se látok; lehet, hogy a világhíres Szpéró sem veréb volt, csak egy közönséges galamb - de mit akarok én kihozni ebből? Azt, hogy senki sem azt írja, amit akar, hanem amiért megfizetik. Még szép.

Persze, hogy időben megmondják: Ezt dicsérd meg! Ezt húzgáld meg a sárban, de úgy, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Azért, mert ez nem a mi barátunk, nem tudtad, te majom?

Így megy ez, mégis elolvassuk a kritikákat, hagyjuk magunkat folyásolni be - na ez pontosan olyan, mintha ragasztottam volna - elolvassuk, mert az olyan őskövületek, mint én, egyszerűen nem tudnak leszokni róla, olvasnak, mint a gépek, pedig már nem divatos, sokszor nem is érdemes.

Valaki elolvasta a Sajthintát is, vagy olyan barátai voltak Molnár Kazimierskának a kellő helyen, de kisebbfajta híresség lett, akiről mindig írnak, mert az emberek tudni akarják, melyik faluban született, volt-e énekkaros, és mikor határozta el, hogy szavakat fog ragasztani. És igen, valaki annyira meg akarta tudni a részleteket, hogy vett egy távcsövet.

A kukkoló, mondta Petya fintorogva, mert akkor már tudták, hogy valaki kukkolja őket - minket is, amikor az udvaron szaladgálunk és ordítozunk - mondtam volna, hogy menjünk hozzánk, de a harmadik emelet nem tökéletes. Ki is szúrták, hogy melyik házból figyel a kukkoló - srégen szembe, az a rózsaszín, amelyikről hullik a vakolat. Jó, mindegyikről hullik, a vakolatnak az a dolga. A kukkoló kényelmesen elhelyezkedett a függöny mögött a távcsövével, és nézett szorgalmasan. Mit csináljon egy kukkoló? Kukkol. Hátha megpillantja a Sajthinta híres szerzőjét, amint kávét készít magának a konyhában. Esetleg hanyagul öltözött fel, nem gombolta be az összes gombot. Akkoriban a villantás még egészen mást jelentett, nem is emlékszem, hogy fejeztük ki, ha észrevettünk valamit. Tartok tőle, hogy diszkréten félrenéztünk.

Állítólag a férj átment a rózsaszínű házba, és botrányt csinált. Az emberek nem értették. Mi van? Nem kukkol senki, tőlünk ugyan nyugodtan alhat a Molnár néni. Molnár bácsi nem tágított. De hiszen mindenki tudja! Volt is nagy üvöltözés, valamit mindenki kikért magának. Én magam nem hallottam semmit, Petyától tudom. Petyának nagyon tetszett, hogy egy csapásra ilyen híresek lettek. Anya nyilatkozott az újságban, és kikérte magának, hogy őt kukkolják. Nyilatkozott a rózsaszín ház is, kikérték maguknak a gyanúsítgatást. Valaki mégis kukkolt, mert a képek is megjelentek: Madame Sajthinta egy karosszéken ül, barna pulóverben, barna nadrágban, és mindkét kezével hevesen gesztikulál. A konyhában áll, és valamit vág egy vágódeszkán. Lehet, hogy hagymát? Vagy répát? Madame Sajthinta kolbászt szeletel. Az efféle képek állítólag javítanak az eladási mutatókon. És a Sajthinta tényleg szép könyv volt, egészen narancssárga, minden könyvespolcon jól mutat.

Itt az a katasztrófa történt, hogy beütött a vakáció, és engem elszállítottak a másik nagymamához. Egy nyár falun, Turgenyevnek egy hónap is sok volt. Persze, olcsóbb, mint az íjásztábor, és a nagyanyuci szereti az ő kis unoka-bunokáját. Reggel végig kellett locsolni a kertet, és jó nagy kert volna, csupa hagyma, paprika és paradicsom, nem is hívtam máshogy, csak lecsókertnek. Több munka nem volt, unatkoztam is rendesen. Nagyanyuci egész nap kérdezgette, hogy mit főzzön a kis unoka-bunokájának, a végén már teljesen kétségbe estem, ha enni kellett, mert mindig ezek a nagymamás ételek voltak: palacsinta vagy smarni, fúj-fúj diósmetélt. Mi van, kincsem, tavaly még szeretted! Nem is igaz. Öt évvel azelőtt szerethettem, az meg egy örökkévalóság. Közben az ember az egész idő alatt tudja, hogy ebből majd fogalmazást kell írni, a legszebb nyári élményem, vagy mit tudom én. Hát, akinek a paprikalocsolás a legszebb, főleg, ha más sincs - ja, még tévé se volt, mert nagyanyucinak jó ízlése van.

Végre értem jött apu, és irány Petya. A sarokházban minden ajtó-ablak zárva, a csengőt ugyan nyomhatom, nem történik semmi. Aztán megtudtam, hogy elköltöztek, és a ház eladó.

Eljött az évnyitó is, azt se gondoltam volna soha, hogy úgy várom ezt a napot, mint a messiást. Évnyitó volt, de messiás nem - mindig ezt csinálják, bejelentik, hogy ekkor meg ekkor jönnek, fenyegetőznek, hogy ez lesz meg az lesz, aztán dehogy jönnek, és minden marad a régiben. Petyáék nemcsak egy kicsit költöztek el, még nagyobb házba, ahol sokkal több kosár fér el - nem, ők egészen Németországig menekültek, egyetlen üres ház sem volt közelebb. Ez fájt! Legalább elbúcsúzhattam volna Petyától, megígérhettük volna, hogy írunk egymásnak - persze úgysem tettük volna, mert a levélírás komoly mutatvány, majdnem olyan nehéz, mint egy fogalmazás, és akkoriban még nem volt se Skype, se MSN, se FB, nem is értem, hogy tudtuk elviselni. Végül Petya írt egy pár sort, csak annyit, hogy az anyja bekattant a kukkoló miatt - de tényleg bekattant, kiborította a kosarait, és összekeverte a szavakat. Apja megértette, hogy komoly a helyzet, felpakolta a családot, vitte a svábok közé. Anyja még mindig súlyos beteg, hiába hordják neki haza az újságokat és a reklámokat, hiába vették meg neki a legdrágább kerámiaollót, nem érdeklik a szavak, nem érdeklik a betűk, semmit sem vág ki. Vége az irodalmi karriernek, egy galád kukkoló miatt.

Az orvosok csak a fejüket csóválják, és nem tudják anyát meggyógyítani. Már-már attól tartanak, hogy laptopon fog regényt írni, mint mindenki más.

Petya megírta a címét, és én majdnem válaszoltam is, de aztán nem jött össze, rengeteg dolgom volt, például ki kellett találnom a legszebb nyári élményemet.

A sarokházat még sokáig hirdették, aztán egyszer csak odaköltözött egy pitbull pár emberrel, rendkívül veszélyes kutya volt, majd kidöntötte a kerítést, úgyhogy nem is mentem többé arrafelé.

Szegény Molnár néni, sosem tudtam meg, hogy sikerült-e meggyógyítani.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2012-10-17 15:06:28

válasz Haász Irén (2012-10-16 16:56:07) üzenetére
próbáld ki. sose lehet tudni...
Szenior tag
Regisztrált:
2010-09-12
Összes értékelés:
3342
Időpont: 2012-10-16 16:56:07

Micsoda ötlet...!!!
Ha szavakat kéne előbb kivágnom, azután ragasztgatnom, sohasem írnék...:)))
Lehet, hogy ez volna a jó...? :))))
Remek írás, szeretem a stílusodat, és a mondanivalódat.
Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2012-10-16 15:01:41

:DDD cél elérve, kösz.

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 14. című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A hívás című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Ti régi lombok! címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Harmonika címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Három lány 14. című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 14. címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 11. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 10. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 9. című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Vlagyimir Viszockij: Fagy, ha fog... címmel a várólistára

Ngaboru bejegyzést írt a(z) Apokrif című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Emlékeimen merengve címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)