Még olykor álmaim rátalálnak a
ködös útra, s mesés szövevényeken
át odavezetnek, hol a kis tanya állt.
Fehérre meszelt házikó kobakján
piros sapka volt, két oldalán
egy-egy akác-sor dacolt viharral,
széllel, ha beborult az égbolt.
A kapuban magas platán köszönt,
nem is volt más a két kapu fölött,
csak sárga pitypang a zöld fű között,
s a gyermekláncfű pihéit fújva, a
széllel a messzi magasba szökött.

Gyermeki örömmel a zöld mezőn
lepkéket kergettem, suttogtam
a széllel, vadvirágot szedtem,
vagy csak ámulva néztem széjjel,
ahogy a határtalan tér, s a napfény
átölel. Madarak hada költözött oda,
daluk elbűvölt, a természet zenélt,
mesék tálalva voltak szerteszét.
Mindenütt zene volt és illatok...
szedtem búzavirágot, pipacsot,
a tisztesfű, és mogyoróvirág ontotta
békésen édeskés illatát, miközben

fejem felett a pacsirta dalolt;
ó, mily szép volt, ma már csupán
emlék maradt; olyan rég volt,
talán több száz évvel ezelőtt,
amikor végleg elköszönt a tanya,
s én hűtlen, azután már városban
mentem haza. A tanya képe nem
fakult soha, ma is él emlékeimbe
vésve mélyen, csak éppen a
fonalat nem lehet visszatekerni
a gombolyagra, mert minden
mesének vége; egyszer csak vége!