"Azt mondták nekem még nyolcadik év végén, hogy a nyaram nem lesz különösebben észvesztő. Hogy nem fogom találni a helyem és elveszett lélekként fogom járkálni a város utcáit." (Berki Enikő: A kettő nem ugyanaz)
Kinevettem azt aki hasonlót mondott, hiszen ez csak rossz duma. Lehet valakinek jelentett valamit az a nyolc év, de nekem nem jelentett még csak ugródeszkát sem a feltörekvéshez, amit annyira dicsérnek az emberek...
A lehető legmélyebbre taszított, és csak egy kis mentsváram volt kéthetenként Pesten, mely az általános iskolával együtt "megszűnt". Ez tényleg (BORZASZTÓAN) hiányzik, de az itt szerzett barátiam, akik tényleg BARÁTOK, megmaradtak és tartottam velük a kapcsolatot, és tartom a mai napig mind személyesen, mind interneten. Míg egyesek sírtak az általános iskolai ballagáson, nekem mosoly ült az arcomra. Boldog, örömteli mosoly.
"Végre elhagyhatom a retkes falakat, az élet tortájából enyém egy újabb falat." Gondoltam valami ilyesmit.
Az új iskolát nem kezdtem semmilyen reménnyel, célom egy volt. Úgy tenni, mintha nem is léteznék és túlélni a 4 évet. De minden törekvésem és bújásom ellenére, én kerültem a középpontba. És, hogy miért? Később rájöttem, a távolságtartásommal, és a korai teremelhagyással csak a figyelmüket keltettem fel, aztán más évfolyamból megismert barátok, azt mondták, ideje nyitni. És így is lett.
Az életnek nem várt csodáját fedezhettem fel, mert a társas tevékenység új oldalát ismertem meg. Eddigi életemben nem voltam osztályközösség része, csak egy közösségé, mely különböző általános iskolás korosztályokból, az ország több részéről volt "összedobálva". Nagyon furcsa számomra a helyzet, és ijesztő az egész létem, mert nem tudok megszabadulni régi, nyomasztó problémáimtól. Gyakran felvillannak régi képek, melynek egy-egy nyomát mai napig érzékelem testemen, s csak azt tudom rá mondani... a sárga föld kiszívja. Ez is emlékeztet a rettenetre...
De kezdek elkalandozni, térjünk vissza osztályomhoz, kik befogadtak, s ezért nem is tudják mennyire hálás vagyok, de azt sem, hogy mennyire frusztrált is a régmúlt idők miatt. Szerencsére megtanultam a teljes pókerarcot felvenni az idők során, és elhatárolódni az érzelmektől, ha szükséges. De amennyire áldás ez, annyira átok is, mert nem tudok teljesen nyitni a világ felé, pedig esküszöm, én szeretnék. Jól esne végre tényleg nyíltan ismerkedni másokkal, nem pedig méregetni félve a másikat az elején, hogy vajon fájni fog-e ez nekem... (úgy látszik ez nem az én műfajom, hisz túl sok mondanivalóm van, de nektek kevés időtök...)
Mivel ez válasz Enikő vallomására, ezért most kifejezetten neki is írnék pár sort.
Nálunk az osztályban egyáltalán nincs rivalizálás, teljesen jó osztályközösséget alkotunk, és ha bárkinek kell valami, tudja, hogy a másikra számíthat (természetesen iskolai dolgokban, életem nem bíznám rájuk... kevés emberre bíznám, de már lassan van olyan itt, akire rábíznám). Ők elismerik, hogy én tudok írni (hozzájuk képest profi vagyok, ez tény, de még nagyon zöldfülű), én elismerem, hogy Lú jó tornász, és Su könnyen tanul bármilyen hangszeren. Természetesen egyiküknek sem ez az igazi neve Egyikünk sem akar túltenni a másikon, szerintem erre lehet építeni, de te nyilván másképp látod, de szerintem rosszul. Az egymással való rivalizálásra nem lehet hosszútávon erősen építeni, ez csak az individumokat erősíti, amely a nemzetet/országot/népet/közösséget roncsolja, ez pedig nem éppen az ember evolúciója, hanem devolúciója (leszek én a következő nyelvújító :P). Ezért hibás az elved is, miszerint: "Állj fel és csináld! Az élet senkiért sem áll meg, ezt jobb ha tudod."
Ez nagy hiba, van erről versem, olvasd el nyugodtan, és gondold át újra filozófiádat, hidd el, én is megteszem gyakran a sajátommal.
Viszont az, hogy a bukkanó után felállsz és csinálod, az helyes. Én már 2. éve nem tudok a nagy gödörből kimászni, de már megtaláltam a falat, és azt hiszem mászok, de az út hosszú a peremig. Már tudom, hogy mindig vissza fog valami vinni a gödör széléhez miután kimásztam, és bele kell néznem... De lehet nem jutok ilyen messzire, és csak a szélén ülhetek. Csak visszazuhannom nem szabad, mert az egyenlő a kínhalállal...

Utószó: Nem támadásnak szánom ezt Enikő, csak egy könnyed válasz, mert gondolatiam támadtak miközben olvastalak, és úgy hiszem, ez megfelelő válasz, ha te nyíltan ébresztettél gondolatokat bennem, nyíltan válaszolok. :))