A hajnal kis csipái a csillagok:
rendet épít rendre az alázat.
Mint búcsúzó vőlegényei, az éj
tenyeréből kiringanak a házak.

Titkok emberbőrbe bújnak,
zsoltárokká áll össze a lét,
s mint szappanbuborékok, pattannak
a sorsokat formáló zenék.

Az ablakok még befelé néznek,
hunyorgó lépcsőház málló szaga
ismeri fel a gazda lépteit, ha
halni indul, vagy élni tér haza.

Az ablakon túl a Tél ünnepel.
Sárga bogárkák alkony-árnyai
csupasz ágakon himbálnak csöndet:
az álmok kiszöknek közéjük játszani.

A lámpavasak, mint néma őrök
csodákra várnak, de a kapuk alatt
csak járdák ballagnak, s vigyáznak
bádog égre metszett énekesmadarak.

Gyúrni kéne egy jó nagy hógolyót!...
De mégsem. Talán már azt sem szabad.
Az árnyak nyúlnak, ködöket isznak,
és tavaszi álmok bújócskát játszanak.